Mezei-Ablonczy Blanka és Mezei-Ablonczy Péter már házasságuk első évében nem mindennapi kihívással kellett, hogy szembenézzenek.
„2011-ben volt az esküvőnk, pár hónap múlva mentem először orvoshoz, mert megdagadt a nyirokcsomóm. A röviddel ezután bekövetkező műtét után fenekestül felfordult az életünk, Hodgkin-, majd non-Hodgkin-kórt diagnosztizáltak az orvosok" – meséli Blanka. Friss házasként épphogy elkezdték közös szokásaik kialakítását, amikor a betegség miatt a megszokottól eltérően alakultak a családon belüli szerepek. „Nem tudom, hány fiú vállalta volna így ezt, ahogy Péter. Miután kiderült a betegségem, gyakorlatilag mindent ő csinált a ház körül, a kertben, és emellett még tanult is. Nekem ritka nagy ajándék, hogy ő a férjem" – mondja a fiatal feleség.

Puzzle és húsleves

Arra a kérdésre, felvetődött-e bennük a „miért" kérdése, így válaszolnak:

„Olyan volt az egész, mint egy kirakós játék, aminek mindig csak az aktuális darabját láttuk. Közben pedig bíztunk Istenben, aki mindegyiket nekünk adta. Talán ezért volt nekünk könnyebb, mert mi láttuk ezt a szép képet alakulás közben" – fogalmaz Péter. „Az első hónapban végig lázas voltam, az volt a legnehezebb időszak, mert akkor nem tudtuk, mi történik. Az első kemoterápia után viszont nemcsak én voltam lázas, hanem egy megfázásnak köszönhetően Péter is. Feküdtünk egymás mellett egy vasárnap délelőtt, egyikünknek sem volt ereje felkelni főzni, és akkor egyik professzorunk felesége becsöngetett egy fazék forró húslevessel. Az ehhez hasonló helyzetekben fogalmazódott meg bennünk: Miért szeret bennünket ennyire az Isten?" – veszi át a szót Blanka.

A fiatal lelkészházaspár rengeteg segítséget kapott a környezetétől ebben az időszakban. Mellettük állt a család, a gyülekezetek, a teológia közössége; imádkoztak értük és gyűjtöttek adományokat. „Isten humorát jelzi, hogy összeírtam a betegség miatti kiadásokat, melyek után a kapott pénzből 3800 Forint maradt. Többet kaptunk, mint amire szükségünk volt, viszont csak jelképes összeggel" – meséli a férj.

Nyers őszinteség
A kétségbeesett pillanatokra Blanka így emlékszik vissza: „Sokszor nem is mi szorultunk lelkileg segítségre, hanem azok, akikkel beszélgettünk.

Voltak többen, akik nehezen viselték, hogy súlyos beteg vagyok, mi nyugtattuk őket, hogy nem olyan vészes a helyzet.

Hit nélkül nem lehet ezt végigharcolni. A kemoterápia során láttuk más betegeknél, milyen, ha valaki nem lát tovább a halálnál, és nincs mibe kapaszkodnia. Csak kesergés áradt ezekből az emberekből. Mindenképp két lehetőség van: vagy túlélem, vagy nem. Csak a második opciónál számukra vége van az életnek, míg számunkra nem. Ugyanakkor, nekem több mélypontom is volt. Olyankor, amikor egyszerre kellett sok mindent feldolgozni: amikor kiderült, hogy rákos vagyok, amikor elkezdett hullani a hajam, vagy amikor kiderült, mennyire súlyos a betegségem." Péter szerint ezek a helyzetek olyanok voltak, mint amikor egy fél literes műanyag palackba fél liter forró italt próbálnak hirtelen beletölteni.

„Mi a kezdetektől nyers őszinteséggel beszéltünk mindenről, így talán a körülöttünk lévőknek is könnyebb volt kérdezni tőlünk. Azt hiszem, sikerült bölcsen kezelnünk a segítség elfogadását is: senkit sem utasítottunk vissza, aki szeretett volna segíteni. Sokszor nekik nagyobb szükségük volt erre, mint nekünk a segítségre" – folytatja a fiatal férfi. Ebben az időszakban a házaspár Istennel való kapcsolata eddig ismeretlen árnyalatokkal gazdagodott. Péter ezt így összegzi: „Nem gondoltuk volna, hogy lehet ennyi erőt és akaratot kapni Istentől. Természetesnek tűnik, hogy élünk, csináljuk a dolgainkat, megköszönjük Istennek, hogy megőriz egy hosszú út során. Azonban a betegség több energiát emésztett fel a megszokottnál, és megtapasztalhattuk, hogy az Úristen ilyen rendkívüli helyzetben is képes megőrizni minket."

Sámuel
A hatodik kemoterápiás kezelés után a rák teljesen eltűnt, ezt a csodát most egy újabb követte a Mezei-Ablonczy házaspár életében: „A kezelés után azt mondták, legalább két évet várjunk a gyermekvállalással, és kilátásba helyezték: nem biztos, hogy lehet saját gyermekünk. Férje hozzáteszi: „Egyértelmű volt, hogy szeretnénk gyermekeket, ha nem lehetett volna saját, örökbe fogadtunk volna." 
„Emellett egy méhsövény nevű fejlődési rendellenességem is van, amiért fokozottan veszélyeztetett várandós vagyok " – meséli Blanka.

A születendő gyermek nevét fogantatása előtt tudták szülei: „Különös kegyelem, hogy gyermekünk lesz, ezért nevezzük Sámuelnek (a név jelentése: Isten meghallgat). Alig várjuk, hogy az érkezésével ismét felforduljon az életünk."

Horváth Zsuzsanna 
Fotók: Füle Tamás