Már megérett

Acél Júlia harminchat évesen konfirmált: „Éppen szakítópróba előtt álltunk a férjemmel, mert nem jött össze, hogy kisbabánk legyen. Nem voltam hívő, meg sem kereszteltek, sehova sem tartoztam, de nem is utasítottam el a hitet. Aztán úgy gondoltam, ártani nem árthat, nekiesem az Úr Jézusnak és lehordom a sárga földig, hogy miért teszi ezt velem, miért nem ad gyermeket, amikor mindenki másnak adott, aki meg sem érdemli...mondtam a magamét egyik este, és egyszer csak valaki azt mondta: „Mondjad, mert meghallgatlak." Elkezdtem elölről ugyanazt, utána már semmi nem történt, többször ezt nem hallottam, azóta se volt ilyen élményem. Két hónap múlva megfogant a nagylányom. Ezután úgy gondoltuk a férjemmel, hogy el kell menni, meg kell kereszteltetni a gyermeket, „legalizálni" kell ezt a kapcsolatot Istennel, köszönetet mondani. Eljöttünk ide, hogy szeretnénk megkereszteltetni a gyereket, ez meg is történt. Nekem annyira tetszett itt, hogy néha bejöttem beszélgetni az akkori lelkésszel, Simonfi Sándorral, aki, miután körbejárta a történetemet, azt mondta: „Tulajdonképpen maga már megérett erre, mondja már ki, hogy igen!" Még ekkor is futottam pár kört (három évet), mielőtt jelentkeztem nagytiszteletű Kovács Mihálynál, ő volt akkor itt a lelkész. Fogalmam sem volt, mi ennek a módja, tiszteletes úr elmondta, megkérdezte, akarom-e ezt. Akartam. Azóta vagyok ebben a gyülekezetben, ahol azt érzem: hazaértem. Rendszeresen jártunk ide, hoztuk a gyerekeket magunkkal, végül a lányomból lelkész lett."

Térdig érő hóban
„Nem hívő családból származom, de mindig kerestem az utamat, éreztem, hogy hívásom van. Keresett az Úr, én pedig próbáltam a hozzá vezető utat megtalálni" – meséli Huszár Veronika, aki hat évvel ezelőtt, huszonkilenc évesen konfirmált. 

„Fiatalként jártam egy ökumenikus közösségbe, ahova a férjem által kerültem, ott volt az esküvőnk. Amikor megszületett az első gyermekünk és megkereszteltük, akkor kezdtünk el ide járogatni, a férjem nagypapája itt volt presbiter, ismerték ebben a közösségben és nagyon befogadóak voltak. Azt gondolom, nagyon fontos egy útkereső számára az, hol vannak nyitott kapuk és várják nagy szeretettel, segítik, egyengetik az útját. Közben született még egy gyermekünk, akit megkereszteltettünk, akkor Szőke János és Szőke Noémi volt már lelkészként a gyülekezetben. Szerettem volna konfirmálni, de főiskolára jártam, gyereket neveltem, így nem tudtam eljárni az előkészítő alkalmakra. Szőke Noémi azt mondta, nem lehet, hogy valakinek már két megkeresztelt gyermeke van, ő pedig egyhelyben toporog itt, úgyhogy ő felkarolt engem és egyénileg foglalkozott velem, minden héten keddenként, hoztam a hordozóban a kisbabát, és abban az áldásban volt részem, hogy nagyon hosszú idő után – több, mint húsz éve nem volt itt felnőttkonfirmáció – az első ilyen csoportba bekerültem. Az alkalom is csodálatos volt. Gyalog kellett jönni, térdig érő hóban, nem közlekedett semmi, az Úr próbára tett már az ide vezető úton is. Nekem megváltoztatta az életemet, a családi életemet, már úgy tudok a családomban is Istenről beszélni, hogy elkötelezett szívvel vagyok ott: igen, megkereszteltettem a gyerekeimet, szerettem volna áldást rájuk, de ezt az áldást igazából a szülőkön keresztül tudja kiterjeszteni az ember. Beszélgettem fiatalokkal, akik gyerekként konfirmáltak, és vagy a család irányította őket, vagy maguk hozták meg ugyan a döntést, de azt a lelki tartalmat, amit a megváltás később ad, hogy nem lesz könnyebb az élet, de a terheket könnyebb elviselni, egy tizenéves fiatal talán még annyira nem tudja átérezni, mint később. Számos olyan ismerősöm van, aki huszonévesen azt mondta: igen, én konfirmáltam, de most tudom azt mondani, hogy itt vagyok, Uram, tied az életem."

Énekkarból a konfirmandusok közé
„Hatéves korom óta járok ide, a zuglói református gyülekezetbe. Pici koromban behozott az édesanyám, jártam gyermek-istentiszteletre, utána automatikusan adódott az, hogy konfirmáltam tizennégy évesen. Azóta járok a gyülekezetbe, akkor alakult egy énekkar, aminek alapító tagja vagyok. Megmondom őszintén, először az énekkar tartott csak itt, mert ott egy nagyon jó kis család volt. Nem sokkal a konfirmáció előtt tudtam meg, hogy örökbe fogadtak, szóval a konfirmálásom idején nem azzal foglalkoztam, mit jelent ez számomra lelkileg"- osztja meg velünk Gyökeresné Udvarhelyi Andrea. „Ettől függetlenül nem éreztem azt, hogy nem kellene konfirmálnom, tehát konfirmáltam, később érett bennem folyamatosan a dolog, mai napig érik. Most azért járok a felnőtt csoportba, mert szeretném átélni azt, hogy igazából milyen egy konfirmációs előkészítő, felnőttként egész másképp látom, sok minden történt velem az életem során, a gyülekezetben is egész más a helyem, beilleszkedtem, jól érzem itt magam. Most három éve, hogy meghalt az édesanyám, akkor jött el bennem még inkább a vágy, hogy közeledjek, és azóta másképp is hallok meg dolgokat, sokkal fontosabbak számomra, nem véletlenül szokták mondani, hogy a megpróbáltatások sokszor közelebb visznek Istenhez. Úgy érzem, eljött az a pont, amikor nemcsak azt vállalom máshol sem, hogy én református énekkarban énekelek, ide járok, hanem több helyen el is mondom, hogy milyen jó dolog például a konfirmáció-előkészítő, beszélek magáról a gyülekezetről, a keresztyén életről, tehát úgy érzem, megérett bennem az, hogy merjek róla beszélni és vállalom is, ebben nem vagyok gátlásos. Nem fogok konfirmálni, de járok az előkészítőre és nagy boldogsággal tölt el az, hogy még csak 3-4 alkalom volt ebben a csapatban, és már látszik a társaim fejlődése, hogy az első rácsodálkozás mennyivel kezdetlegesebb volt, mint a későbbiek. Ami nagyon fontos, hogy a lelkészek nem olyan oldalról közelítik meg a hitet, hogy riasztó legyen, hanem valóban felnyitják az emberek szemét arra, hogyan láthatják meg Istent. Nagyon fontos dolog, hogy az előkészítő elvégzése után nem kötelező konfirmálni, mindenkinek megvan a szabadsága arra, hogy ezt akkor tegye meg, amikor megérik benne, hogy őszintén mondja, hiszen mindenki különböző tempóban halad."

Szeretettel, szabadon, hitelesen
„A konfirmáció mint a serdülőkor része hagyomány szerint alakult ki: gyakorlatiasan mondhatjuk azt, hogy ez a korosztály, amikor a fiatalok még a gyülekezetben vannak" – meséli portálunknak Kovács Áron teológus. „Az ígéret teljesítése, amit a szülők a keresztség során tesznek (úgy nevelik gyermeküket, hogy a konfirmáció alkalmával önként tegyen bizonyságot hitéről), akkor lehetséges, ha abban a gyülekezetben teszik ezt, ahova járnak. Ez a korosztály még az adott településen tanul általában, otthon lakik, elérhető a gyülekezet számára. Fontos, hogyan tálaljuk a gyermekeknek a konfirmáció tényét, mert ha szeretettel és értelmesen próbáljuk eléjük tárni, amit hiszünk, az más hatást ér el, mint ha rájuk akarjuk erőltetni azt. Ha ez így történik, annak a hatása látszik a gyülekezetben, hogy hány fiatal marad itt, ellentétben azzal, amikor „kikonfirmálnak" a gyülekezetből. Egészen más lehet és természetesen más is a felnőttkonfirmáció, ahol eljutnak egy bizonyos korhoz, érettséghez, amikor az Úristen megszólítja őket valamilyen formában. Gyakran tapasztaljuk, hogy amikor betérnek a gyülekezetbe gyermekük vagy keresztgyermekük keresztelőjén (amihez feltétel a keresztség és konfirmáció), megígérik, hogy ezt teljesítik, konfirmálnak, akár utólag. Olyan lelkülettel jönnek ezek a felnőttek, hogy vágynak valamire, nemcsak egy felszínes igent mondtak, hanem valóban érdeklődnek, figyelemmel kísérik a tanítást, feltehetik a kérdéseiket, és kapnak rá magyarázatot. Ami nagyon fontos itt is, hogy a lelkipásztorok szeretettel fordulnak feléjük, próbálják átadni a református hitet, ami nekik is sajátjuk. Sokan vannak, akik úgy jöttek a gyülekezetbe, hogy a felnőttkonfirmációs alkalom után itt maradtak, ez egészen népes része a gyülekezetünknek. Ha csak vasárnap lelkész a lelkész, az szinte semmit nem ér, de ha hétközben is látják őket a hívek, hogy szeretettel élnek, akkor ennek olyan hatása van, hogy például évekkel ezelőtt a felnőttkonfirmandusok elindították a Timóteus-kört, ahol a konfirmált felnőttek előre kiválasztott témában hallgatnak és beszélgetnek, vagyis folytatódik a tanítás. Kortól függetlenül ez a konfirmáció-előkészítő kulcsa: szeretettel, szabadságot meghagyva, hitelesen." 

Horváth Zsuzsanna