Feltámadt az enyhülést hozó szél itt, a Csillagponton. Nemcsak a hőség, de a szavak is dolgoznak bennünk, hevítenek, majd lehűtenek, aztán megvigasztalnak. Elfelejtett szavak megtalálására, kitörölhetetleneknek hitt szavak elengedésére ad lehetőséget a Parókia portál interaktív tárlata.

Találunk itt összetört billentyűzetet, írhatunk leveleket, melyeket már rég meg kellett volna, és ráébredhetünk, hogy a legszebb vers talán nem is az írógépben, hanem bennünk lakik. Lehetőség és felelősség, keresés és gyönyörködés, alkotás és befogadás, jóvátétel és gyógyulás ösvényein kanyaroghat a látogató. El, egészen a szép szavak sátoráig, egyfajta belső szobáig, ahol szépek vagyunk mi is. Ahol pulzál az élet megalkotójába vetett bizalom, és ami a sötétben világít.

„Szerettük volna, ha a sátor légies, tiszta lenne, ezért minden hófehér benne, és csak szavakat tartalmaz, csupa szép szót. Végig arra törekedtünk, hogy ne rágjunk semmit az emberek szájába, csak a szóanyag és közöttük játszódjon le valami. Ott egy tükör is, hogy a látogató megfigyelhesse, milyen hatással vannak rá a szavak, és valahogy a részévé váljanak" – osztja meg velünk Szabó Dóra, a kiállítás egyik megálmodója. A szemlélődés és az alkotó részvétel egyaránt része a koncepciónak – teszi hozzá.

Ahogy az egyik látogató, Bibok Ágnes mondja: a kiállítás láthatóvá teszi az irodalom, az anyanyelv és a szavak elméleti dimenzióját. A tárlat magvát képező sátorhoz több út is vezet: a Kedves útja, az Utazó útja, a Verbum útja és a Csend útja. „Mindenki maga dönthet arról, melyik, egymást is keresztező utat járja be. Az én utam az utazóé" – teszi hozzá.

„Járt itt egy srác. Amikor végiglapozta a szavak nélküli könyvet, elmondta, hogy egyre sietősebben lapozott, és rájött, hogy az életével is így bánik. Huszonkét éves és mindig minél hamarabb túl akart lenni a felnövekedés fázisain. Ahogy vele beszélgettem, én magam is rájöttem, hogy pár évet elblicceltem, nem voltam jelen abban, ami épp soron következett. Nem tudnám felidézni, két éve mit csináltam, mert valószínűleg arra koncentráltam, mi lesz velem huszonöt évesen" – mesél tovább Szabó Dóra.

Szerinte a Csend útja a hallgató Istenbe vetett bizalomra is rákérdez. „Néha úgy tűnik, mintha Isten nem akarna megszólalni, nem válaszolna az imáinkra. Mégis bízhatunk benne, hogy akkor is ott van a csöndben. Hiszen az nemcsak üres vagy idegölő lehet, hanem termékeny is."

Többen is könnyezve folytatták útjukat a kiállításról távozóban – számol be. „Fontos volt, hogy gyógyító hatással is bírjanak a kiállítás elemei, kioldjanak a lélekben ragadt csomókat, és aki végigjárja ezt az utat, megkönnyebbülve menjen tovább. Érezze: jól van ez így."

Vagy legalábbis azt, amit Simone Weil szavai fejeznek ki a legtalálóbban: a szóbirodalom „megtanít vágyakozni azután, ami a miénk". Mindazt pedig, amit nem akarunk már megtartani, talán elviszi a szél. Hiszen a szavak szeretnek repülni. És néha mi is...

Jakus Ágnes

Képek: Füle Tamás