Az egyik előadásodban az mondtad, a hit közeledés. Eszembe jut erről a róka meg a kis herceg, akik úgy közelednek egymáshoz, ahogy a bizalom épül közöttük. Mintha Isten megszelídítene minket, és közben a mi istenképünk is szelídülne.

Kérdezte valaki a csoportban, hogy a bizalom érzés vagy döntés, és vannak-e lépcsőfokai. A bizalom folyamat. 
Lassan szelídülünk meg, a bizalom nem úgy van, hogy eddig nem bíztam, most bízom. Szeretem azt a képet, hogy a hit úton járás. Megyünk és nem az a fontos, hogy hol tartunk, hanem hogy megyünk előre. Mindenki máshol tart. A bizalom is ilyen, szép lassan nyílunk ki.

Mi segít Neked abban, hogy legyen bizalmad, ha nincs?

A Csillagpont volt életem eddigi legnagyobb kihívása lelkészként. Ha embert próbáló helyzetbe kerülök, mindig visszagondolok a korábbi szolgálatokra, és az ad erőt, hogy ha Isten akkor adott gyümölcsöt, akkor most is ad.

Ezek szerint a keresztyéneknek is lehet önbizalma?

Semmi fajta önbizalomnak, amiről általában a világ beszél, nincs helye a hívő életben. A magamról alkotott illúzióimat a megpróbáltatások rombolták le: a gerincsérv-műtéteim vagy a sikertelen felvételi vizsga, a szakítások, az ifjúsági munkában átélt kudarcok. Olyan önbizalomban hiszek, hogy amikor összeroppanok és rájövök, hogy senki és semmi vagyok, akkor felfedezem, ki vagyok Istenben. Erre épül föl azután, hogy magamról mit gondolok. Ez is egyfajta önbizalom, csak ez már nagyon mélyen abban gyökerezik, amit Isten mond rólam, és aki Isten jelenlétében, elhívásában, szeretetében, biztonságában vagyok.

Sokan tulajdonképpen magukban bíznak, még ha mondogatják is, hogy Istené a dicsőség. Valójában azonban úgy tekintenek rá, hogy Ő csak a szükséges plusz. A csalódások és az Istentől kapott önismeret valóságos alázathoz vezetnek. A sivatagi atyáknál van az a mondat, hogy „Ha valakit vétkezni látsz, ezt imádkozd: bocsáss meg nekem, Istenem." Vagyis, ha vétkezni látlak téged, abban nem azt kellene, hogy meglássam, hogy milyen gyarló bűnös vagy, hanem azt, hogy ezt akár én is megtehettem volna. Ez a fajta önismeret józan: tudom, hogy magamtól bármi rosszra képes lennék, de Isten kegyelme megment és hordoz. Ez más, mint amikor a jó tulajdonságaimban bízom.

Azt, hogy Isten mit gondol rólunk, kik vagyunk a szemében, több forrásból is megismerhetjük, elég csak a Szentírásra vagy a Szentlélekre gondolni. Neked mi segít, hogy ezek a felismerések átalakítsák a gondolkodásod?

Nekem azok az elvonulós csendek segítenek a legjobban, amikor a felszín kitisztul a csendben, és lelátok a mélybe. A mélyben, amikor magamat kutatom, ott van valahol Isten. Én ezekben a csendekben találkozom vele sokat. Rendszeresen szánok időt arra, hogy gondolkozzam magamról Isten jelenlétében. Hiszen, Isten nem kívül szól, hanem itt, a szívemben, csak ahhoz nagyon le kell halkítani mindent magam körül, hogy halljam. Visszhangozhatnak Igék bennem, a Szentlélek adhat egy gondolatot, fontos lehet a testvéreim, szüleim, barátaim buzdítása, amit rólam mondanak. Istennek számos eszköze lehet, egy fa vagy egy tó is üzenhet rólam. Egyszer egy csendes hétvégén ültem, és láttam egy madarat, amelyik le akart szállni egy hosszú tüskés fenyő egyik ágára, de az mindig lehajlott alatta. Abban megláttam magamat. Hiszen, folyamatosan arra vágyik a szívem, hogy valahol megnyugodjak, és nem tudok. Mikor gyerekeim születtek, otthon sem volt nyugi, de a munkámban sincs nyugi. Azt Istennél találtam meg a csendben, az Ő karjaiba pedig bármikor odafuthatok.

A Csillagponton beszéltél arról, hogy az Istenbe vetett bizalmunkat számos dolog aláaknázza, többek között a csalódás és a szenvedés is. Miért engedi meg Isten ezeket?

A szenvedés és a csalódás egyaránt elkerülendő rossz, az ellenségeink, ugyanis olyan világban élünk, ahol jónak kell lenni, boldognak, szépnek, ügyesnek, fehér fogúnak. Ez évszázadokon át nem így volt, az emberek barátságban voltak a szenvedéssel, tudták, hogy az az élet része, és nem kérték ki maguknak annyira, mint amennyire most mi. Sőt, az első gondolatuk nem az volt, hogy hol van Isten, hanem hogy te jó ég, mit vétettünk mi, miért érdemeljük ezt. A modern és posztmodern ember viszont azt kérdi, miért teszi ezt Isten velünk. A hol van Isten helyett azt is kérdezhetnénk, hol vagyok én. Ravasz László szavai megfontolandók: saját bűneinkből van fonva az az ostor, amivel Isten ver bennünket. Következményei vannak annak, amit teszünk. Talán kevesebbet kérdeznénk Istent, ha először magunkat kérdeznénk.

Isten, úgy tűnik, a szenvedést belekomponálja az életünkbe, az a lelki formálódásunk része. 
Ha szenvedünk, elsősorban nem a kijáratot kellene keresni, ezt Kovács Endrétől tanultam, hanem benne maradni és hagyni, hogy formáljon, és megtalálni benne Istent és önmagamat. A saját szenvedéseimre úgy gondolok vissza, hogy azok mind arra voltak jók, hogy formálódjak. Most se vagyok túl nagy szám, de ezek nélkül végképp sehol nem lennék. Spurgeon mondja, hogy csak a felforrósodott vasat lehet alakítani. Egyszerűen ilyenek vagyunk, nem hajlunk egyébként.

A szenvedés azért is hasznos, mert megállít. Le tud nyomni az ágyba, ki tud vinni egy sétára vagy futni feszült helyzetben, egy tópartra, ahol a csendben elgondolkodhatunk, hogy most akkor hogy is van. Ilyenkor föltehetjük a kérdéseinket, tanulhatunk Istenről, önmagunkról.

A szenvedés, a csalódások azonban torzuláshoz is vezethetnek – mondtad egyik előadásodban. Hogyan lehet ellenállni a megkeseredésnek?

Az első, hogy engedjünk teret a fájdalomnak. Ne kerüljük el; sírjunk, ordítsunk, essünk kétségbe, ne akarjuk megúszni. Utána viszont ne maradjunk benne, és ne is bagatellizáljuk el. Tipikus, hogy egy csajszi, miután kidobja a pasija, kibőgi magát, megtörli az orrát, kisminkeli magát és megy tovább mosolyogva – ezt ne! Bőgd ki magad, járd végig a gyász és a csalódás folyamatát, és maradj benne addig, amíg valami nem jön ki belőle Istenről, rólad. Használd ki a lehetőséget, és úgy jöjj ki belőle, hogy viszonylag feldolgoztad a történteket, átértelmeztél dolgokat, feltetted a legfontosabb kérdéseket.

Volt olyan helyzet az életedben, amikor egyértelműen a bizalom halálugrására vállalkoztál?

Talán a teológiára kerülésem volt ilyen, hiszen semmit sem tudtam arról, hogy az mi. Magyar–történelem szakra jártam, amikor Isten sokféle impulzuson keresztül meggyőzött, hogy a teológiára kell mennem. Másodéves voltam, amikor a tanári pályáról szóló álmomat föl kellett adnom egy teljesen ismeretlen világért. Bár a szüleim és a lelkészem szerették volna, ha legalább előbb elvégzem a tanári szakot, nem akartam várni, lelkész akartam lenni, azonnal. Fogalmam sem volt, mi vár rám, de tudtam, hogy mennem kell. Aztán mikor először megláttam a héber bibliát, kivert a víz...

Apropó: keresztyének vagyunk, de sokszor mintha nem úgy tekintenénk a másikra, mint akiben Isten munkálkodik...

Néha magunkról is úgy gondolkodunk, mintha már befejezettek lennénk, a másikról még inkább. Én nagyon könnyen kategorizálok embereket, viszont az a jó, hogy könnyen is tudok a véleményemen változtatni. Az tud talán a legjobban hinni az emberek változásában, aki maga is sokat változott. Mint apa rengeteget dolgoztam magamon, hogy jobban csináljam ezt, és ha nem is vagyok megelégedve magammal, küzdöttem vele és vannak örömeim.

Az is segít, ha látom, Isten hogy bánik emberekkel. Nagyon szeretem azt az észrevételt, hogy Jézus nem cserélte le a tanítványait. Kitartott még Péter mellett is, pedig mennyi galibát okozott, mennyi butaságot beszélt. Jézus tudta, látta, hogy az ember tud változni. Nekünk egymással kapcsolatban nincs ilyen látásunk, ahogy Jézus rá tudott nézni Péterre. De reménységünk lehet, hogy ugyanaz az Úr munkálkodik a másikban is.

Az utóbbi években megnőtt az önismeret iránti igény, de a kisgyermekkorból származó kórkép sokak számára lesújtó lehet és megmásíthatatlannak tűnhet. Ezek szerint bízol abban, hogy az életed Isten által gyógyulhat, átalakulhat, meg is újulhat?

Nagyon mélyen hiszem és látom is, hogy nem úgy van, hogy van egy vonal, amit végig kell vinnünk és most már ilyenek maradunk a szüleink vagy bármi miatt. Vagy, hogy ha valaki gyógyszert szed, mindig azt fog szedni ezentúl. Teológusként is és hívő emberként is mélyen hiszek abban, hogy Isten minden pillanatban tud változtatni rajtunk és újat hozni.

A gyermekeimmel gyakran vagyok igazságtalan, türelmetlen. Mindennap föladhatnám, mondván, hogy már elrontottam az életüket, de naponta újrakezdem. A feleségem a példaképem ebben, ő is rengeteget dolgozik magán, nagyon tisztelem érte. Rajta látom, hogy este úgy fekszünk le, hogy megint tragikus volt szülőként, és reggel fölkel és megint megpróbálja. Ha nem adjuk fel, az gyakran hoz formálódást, győzelmeket. A Sátán szava az, hogy te már nem változol, add föl, úgyis ugyanilyen maradsz. Jézus meg azt mondja, hogy rendben, változhatsz. Egyébként nem hiszek az emberek változásában, csak Jézusban. Ha Ő formál vagy munkálkodik bennem, csodák történhetnek.

Jakus Ágnes 

Kép: Füle Tamás