„Lépj ki a komfortzónádból!”- hangzik sokszor a felszólítás. Minél többször hallottam ezt a mondatot, annál jobban bosszantott. Legszívesebben feladtam volna egy hirdetést, hogy „Kb 3 éve elveszített komfortzónámat keresem. Ha valaki látta, kérem szóljon. Már azt sem tudom, hogy néz ki, így leírást sajnos nem tudok mellékelni. Már nagyon hiányzik!”

Munkám során rengeteg változást kell elfogadnom. Gyermekeim évről évre újabb kihívások elé állítanak. Olyan gyors ütemben változik a világ körülöttem, hogy nem győzöm kapkodni a fejem. 

Így nem csoda, hogy amikor először meghallottam, hogy nagy és jelentős változások lesznek a gyülekezetben, megijedtem, kétségbe estem. Nagyon nehezen találtam itt meg a helyem, féltem, hogy nem lesz erőm újra elölről kezdeni. Sajnáltam magam. 

Tudtam, hogy csak a felszínét látom ezeknek az eseményeknek, így nem szabad most kérdeznem vagy véleményeznem. 

Elbúcsúztam inkább a régi gyülekezettől. Bizony megsirattam. Visszaemlékeztem, hogy mi minden történt itt velem és bennem. 

Aztán eszembe jutott a kicsi fiam, aki a nagynak szöges ellentéte és minden újtól, változástól fél. Csak akkor tudja jól kezelni, ha segítek neki: Helyet adok a félelmének. Hagyom, hogy akár sírva, félve kifejezze a benne kavargó érzéseket. Majd ölbeveszem, megnyugtatom. Kérdezek, válaszolok, szeretem, vagyok neki.

Pont erre vágytam én is. Jézushoz fordultam. Tudtam, hogy Neki feltehetem a kérdéseim, odabújhatok, elmondhatok mindent. Ő pedig válaszolt, szeretett, velem volt. Adott egy nagyon fontos gondolatot is ez a találkozás, ami mentén el tudtam indulni. Mégpedig azt, hogy a kétségbeesésem bizalmatlanságot jelez. Bizalmatlanságot Istennel szemben. Mert bizony Jézus, miután megszeretgetett, feltette a kérdéseit, úgy, ahogy szokta: Nem bízok abban, hogy Ő valami jót tervez nekem? Hogy helyem van Nála, Isten Országában? Hogy gondoskodik rólam? Hogy terve van ezzel a gyülekezettel, vezeti, szereti ezt a gyülekezetet? Hogy vezet, szeret engem? Hogy bárhogy lesz, ha az az Ő tervei szerint való, akkor az úgy lesz jó? 

Mert, ha ezekben nem bízom, akkor semmi értelme a hitemnek.

Nem tudom pontosan, hogy mi a terve velem. Lehet, hogy új, érdekes feladatokkal fog ellátni. Lehet, hogy mindent kivesz a kezemből és másnak adja. És az is lehet, hogy azt mondja, hogy nincs helyem ebben az új rendszerben. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy terve van velem és az életemmel, a gyülekezettel. Így már nem félek.

Több új ember kapott vezető pozíciót a közösségben. Érdekes, szép folyamaton mehetnek ők most keresztül. Először magukat látják. Érzik a megtiszteltetést, a megbecsülést, és persze a feladat terhét, súlyát is. Vegyes, sok érzelem, gondolat lehet most bennük önmagukról. Aztán látják majd a feladatot is. Konkrétan a teendők listáját és a szolgálatot, mint ajándékot, mint az Istennel való szeretetkapcsolatuk következményét. Végül látják majd az embereket is. Majd a legszebb pillanat lesz, amikor összeáll ez egy képpé. Van akinél gyorsabban megy végbe ez a folyamat, van akinél lassabban. A keresztény emberek ajándéka, hogy mindeközben élvezhetik Jézus társaságát, Isten jelenlétét és tapasztalhatják a Szentlélek munkáját. A Szentlélek munkálkodik rajtuk, a feladaton és az embereken is, akiket majd kiválasztanak maguk mellé.

Amikor ide értem a gondolataimban, egy szó emelkedett ki abból az érzelem és gondolathalmazból, ami bennem volt: türelem.

Az én dolgom most tehát semmi más, mint bízni Istenben, türelmesnek lenni és imádkozni. Időről időre visszahúzódni a komfortzónámba, Jézus lábaihoz telepedni, lecsendesedni és csak lenni. Együtt, szeretetben, békességben.

Rácz Kornélia