„Jézus ezt felelte: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.” Mt 22,37

„MIT akarnak felvenni?” – kérdeztem.

Korlátozott volt a telefonhasználat hossza a libériai árvaházból, ahonnan a férjem hívott. Feszült figyelemmel próbáltam elkapni minden szót rövid beszélgetésünkből.

„Az afrikai kosztümjüket – válaszolta. – Azt akarják, hogy abban szálljanak le a repülőgépről Phoenixben. De mondtam nekik, hogy a ruhák összegyűrődnek, és nincs hol átöltözni a gépen.”

A férjem vásárolt mindkét új gyermekünknek egymáshoz illő szoknyát, blúzt és hajpántot, amit ők afrikai kosztümnek neveztek. Egyik kislány 8 éves volt, a másik 10. Keményen dolgozó munkások készítették a ruhákat, hogy eltartsák a családot a háború sújtotta városban. Ezek voltak ugyanakkor a lányok életében az első új ruhadarabok.

Beszélgetésünk véget ért, de fejemben a kérdések tovább zsongtak. Vajon milyen színt választottak a lányok? Milyen a „kosztüm” szabása? Hogyan tudjak meggyőzni egy édesapát – akinek csak három fiunkkal vannak szülői tapasztalatai -, hogy a „megfelelő” öltözék mennyire fontos – még egy nincstelen kislánynak is.

Szegény férjemnek persze épp elég volt hazahozni épségben a lányokat, úgyhogy nem erőltettem a dolgot. Eredetileg, amikor elhatároztuk, hogy Afrikából adoptálunk gyerekeket, úgy terveztük, hogy hivatalosan elhozatjuk őket az Egyesült Államokba, tudva, hogy a politikai nyugtalanság mindenféle utazást veszélyessé tesz.

Aztán hamar megváltozott a terv, mikor kiderült, hogy a gyerekek már tudják, hogy adoptálták őket, és ha személyesen megyünk értük, pár hét alatt megkapjuk őket, másképpen hónapokat vesz igénybe a procedúra.

A hosszabb ott tartózkodás és a lehetséges veszélyek miatt úgy döntöttünk, hogy a férjem, Tod, megy a lányokért. Tudtuk, mennyi gondot okoz egy férfiembernek két kislánnyal utazni, de mégis ez tűnt a legjobb megoldásnak.

Telefonbeszélgetésünk idején Tod egy vendégházban lakott az árvaház mellett, és két kislányunkkal foglalkozott, akik az amerikai vízumra vártak. Sétáltak, fényképezték a várost, lementek a tengerpartra, lábbeliket és ajándékokat vásároltak, és ismerkedtek. Nagyon sok idő ment el azzal, hogy egyáltalán megértsék egymás szavait. A gyerekek anyanyelve a libériai angol volt, amit még akkor se lehet érteni, ha lassan beszélnek.

Mialatt Tod Afrikában volt, én itthon készítettem elő a terepet.

Igyekeztem minden új fejleményről beszámolni a barátoknak és a családnak, kértem őket, hogy imájukkal támogassanak. Egyik barátnőmnek jutott eszébe beszélgetés közben egy csodálatos párhuzam a történetünk és a megváltástörténet között.

Ahogy a férjem átutazta a világot, hogy eljusson egy veszélyes helyre, és kimentse gyermekeinket mindenfajta nyomorúságból, úgy küldte el mennyei Atyánk a Fiát, hogy megmentsen minket a romlásból és a lelki halálból. Csodálatos ábrázolása Isten szeretetének.

Míg ezen gondolkoztam, Isten újabb párhuzamokat állított elém. Ahogy mi befogadtuk a két kicsi testvért a családunkba, úgy fogadott be minket Isten is az Ő családjába. Lányaim nem hoztak magukkal semmi más értéket, csak önmagukat. Mi sem tudunk Istennek semmi értékeset adni önmagunkon kívül.

Lángra gyúlt a szívem a szeretettől, mikor belegondoltam, hogy a kislányok legjobb ruhájukban akarnak találkozni velem. És akkor egy pillanatra beleláttam Isten szívébe. Elképzeltem, hogy énekel örömében, mikor azt látja, hogy – legyen az bármilyen egyszerű - a legjobb formánkat akarjuk nyújtani neki.

Akár szép a lányok ruhája, akár nem, át tudnak öltözni a repülőn vagy sem, ez mind nem számított nekem. Csak az volt a fontos, hogy a legjobbat akarták felvenni a velem való találkozásra.

2005. november 21-én a repülőtér halljában álltam barátokkal, családtagokkal körülvéve. Alig pár percre rá, hogy megérkeztünk, egyik nővérem elkiáltotta magát: „Nézd, ott vannak!”. Oda fordítottam a fejem, ahova mutatott, és megláttam az utazástól nyúzott, magas férjemet a tömegben, ahogy két, minden elképzelésnél gyönyörűbb kislány kezét fogva közeledett. Az én lányaim voltak – afrikai kosztümjükben.

Elképzelem, hogy egy nap, mikor belépek a menny kapuján, Jézus fogni fogja a kezemet. Talán valaki, akit nagyon szerettem, észrevesz, és felkiált: „Nézzétek, ott jön!” Nem viszek magammal semmi földi értéket, de azt remélem, hogy Mennyei Atyám mikor rám néz, látni fogja, hogy a legjobb formámat akarom nyújtani neki. Talán, mint én ott a repülőtéren, letérdel hozzám mosolyogva, és könnyes szemmel von magához: „Hát hazaértél, kislányom”.

Istenem, Atyám, köszönöm áldozatos szeretetedet. Köszönöm, hogy családodba fogadtál, és Isten gyermekének hívhatnak. Segíts, hogy minden egyes nap a legjobb formámat hozzam eléd. 

Jézus nevében, Ámen.

Glynnis Whitwer: Giving Jesus Our Best, Encouragement for today, 2016. 12.09., www.proverbs31.org, kép:pinterest, fordítás: eszmélkedések.blogspot