„Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben.”

Jn 15,9

Sokat olvastam róla. Prédikációkat hallgattam a Szeretetről. Írtam is róla. Énekeltem. Gondolkoztam.

Teljesen belemerültem. Akkor hát hogy nem fogom fel?

Isten szeret engem.

Egyszerű igazság. Hogy lehet mégis, hogy egy 44 éves nő, aki 10 éves korától szereti Jézust, nem érzi, hogy szereti Isten?

Mélyen, legbelül hittem, reméltem, de igazából abban a tévhitben éltem, hogy meg kell dolgoznom Isten szeretetéért és elfogadásáért. Teológiai disszertációt írhattam volna a kegyelem és hit általi üdvözülésről, de perfekcionista, majd-én-magam beállítottságú hozzáállásom megakadályozta Isten szeretetének teljes, mindent felkavaró megtapasztalását.

Egy nap ki is törtem egyik barátnőmnek: „Miért nem érzem Isten szeretetét? Pedig annyira igyekszem!”

Kis szünetet tartott, mielőtt szélesen elmosolyodott: „Hallottad magadat?”- kérdezte.

„Nem igyekezhetsz megismerni Isten szeretetét. Meg kell pihenned Isten szeretetében.” Biztatott, hogy lazítsam el magam, és imádkozzam, kérve Istent, hogy nyilvánítsa ki szeretetét irántam mély, felkavaró módon.

Néhány hónappal később, mialatt még mindig küszködtem, hogy megértsem Isten pazarló szeretetét, tekintetemmel egy hajlott hátú, ráncos öregasszonyt követtem, aki menyasszonyi fátylat viselt, karjában selyemből készült virágcsokor, s két sor asszony díszfala között lépkedett előre. Kalkuttában voltam, Indiában, egy jelképes esküvő megszervezésében segédkeztem egy nőkonferencián. A légkör, az üzenet, hogy Jézus menyasszonyát kísérjük, ünnepi volt, az öregasszony arcán mégis csorogtak a könnyek.

A jelenet megragadta a szívemet. Itt van egy idős asszony, aki félelemből és babonaságból életét mindeddig Isten szeretetének hiányában élte. Ám Isten szerette, vonzotta, megnyerni igyekezett a szívét. Az asszony mindaddig ellenállt, míg a betegség, a felismerés, hogy napjai meg vannak számlálva, arra nem indította, hogy odahagyva mindent, megragadja Isten szeretetét.

Ahogy lassan, erőtlenül végigvonult a templomon, Isten szeretete kigyógyította az élete során szerzett sebekből, sugárzóvá és erőssé tette látszólagos gyengesége dacára.

Ahogy néztem a síró asszonyt, valami megmozdult bennem. Azon vettem észre magam, hogy ott térdelek zokogva a hideg betonpadlón.

A Jn 15,9-ben Jézus így szól követőihez: „Amint engem szeret az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg szeretetemben.”

Gyermekkoromban minden nap hallottam Isten szeretetéről, ahogy édesanyám és édesapám végigkísérte csecsemőből furcsa kamasszá serdülésemet. De nem maradtam, nem pihentem meg Isten határtalan szeretetében, ami gyermekségemtől felnőtt koromig körülvett.

Úgy éreztem, elég vagyok önmagamnak, s közben ott volt bennem az űr, amit csak Isten jelenléte és szeretete tölthet meg.

Egy szegény öregasszony látványa, akinek már semmije sem maradt, amit az Úrnak adhatott volna, s akit mégis teljesen magával ragadott az Ő szeretete, úgy villantotta fel az igazságot a lelkemben, ahogy a napsugár áthatol a reggeli ködön.

Egyszerű igazság. Isten szeret, nem azért, amit adhatok neki, hanem azért, mert az Övé vagyok. Isten nem arra hív, hogy gyártsak egy érzést magamban iránta, hanem hogy egyszerűen pihenjek meg a szeretetében és maradjak benne.

Téged is szeret. Határtalanul. Mélyen. Pazarló módon. Lazíts, pihenj, sütkérezz a Szeretetében.

Uram, te maga vagy a Szeretet. Körülveszel és megtöltesz vele, egyszerűen azért, mert Te magad vagy a Szeretet. Segíts, kérlek, hogy megpihenjek, és saját kimerítő erőfeszítéseim helyett megmaradjak a Te szeretetedben.  Ámen.