„Egy embernek volt két fia. A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát.” Lk 15,11-13

Igaz, tisztelettudóan engedélyt kért, hogy megnézhesse. De már akkor döntöttem, mikor láttam az előzetest. Ki van zárva, hogy az én gyermekem lássa ezt a filmet. Jóval azelőtt tudtam ezt, mielőtt rákérdezett volna. A válaszom: „Nem”. Fiam szó nélkül megfordult, és visszament a barátaihoz.

Nem volt olyan egyértelmű a helyzet, magamban küszködtem is a döntésemmel, hisz gyakorlatilag a fiam már felnőttnek számított. De mivel tudom, mennyi fájdalomtól szabadul meg, ha nem teszi meg az első lépést a rossz irányba vezető úton, szerettem volna minél hosszabb ideig ellenőrzésem alatt tartani legidősebb gyermekemet.

Megtehette volna, hogy hazudik, elmegy a moziba, neked meg valami mást mond – érvelt az értelmem. A szívem meg így biztatott: - Még hathatsz a döntéseire, ne add fel, amíg még otthon lakik.

A férjem bölcs tanácsára volt szükségem, és végül úgy határoztunk, rábízzuk a fiunkra a döntést. Ám ezt a nagy elhatározást bizony megkönnyeztük. Triviális dolognak tűnhet az egész, indokolatlannak a könnyek. Ám ahogy próbáltam kielemezni, miért hatódtunk meg annyira, rájöttem, hogy nem maga a döntésünk volt nagy dolog, hanem az elengedés gesztusa.

Elképzelem, hogy az apa mai igénkben szintén küzdött az elengedéssel. A fiú közölte, amit akart, egy olyan gyermek beszélt, aki úgy gondolta, többet tud már, mint az apja: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! (Lk 15,12). Ez az a pont, ahol minden csodálatom az apáé. Jézus történetében az apa nem kezdi nyaggatni a fiát, nem szólja le döntése miatt, nem ordítja le a fejét. Nem mondta neki: „Még nem vagy készen erre. Helytelen a döntésed. Túl fiatal vagy. Fogalmad sincs, mit csinálsz.”

Nem. Ez a bölcs apa hagyta, hogy a fia megtanulja a leckét – a maga kárán.

A szívem elfacsarodik, mikor elképzelem az apa fájdalmát, ahogy elosztja a vagyonát. Szinte hallom a gondolatait, amik a lelkében kavarogtak. Ez az egész nagyon nem jó. Nem így kellett volna történnie. Egész életemben ezért a két fiúért dolgoztam. Nem erre számítottam.

Bennem is ilyen fájó gondolatok kavarogtak.

Melyik szülő nem tapasztalja meg ezt a zaklatottságot mialatt elkíséri gyermekét a születéstől az elengedésig?

Arra a barátnőmre gondolok, aki végignézte, hogy szakad szét egy életre szóló kapcsolat egyetlen rossz döntés nyomán.

A másik fiúra, aki látja, hogyan rohan a vesztébe a testvére.

Mindegyik fájdalmas élethelyzet.

Talán a történetbeli apa azt élte át, amit szerintem én átéltem volna az ő helyében: kavargó gondolatok, képek mindarról a rosszról, amik fia döntésének következményei lehetnek. De bölcsessége megakadályozta, hogy hangot adjon aggodalmának, mély szomorúságának. Tudta, hogy némelyik gyermek leginkább saját tapasztalatából tanul.

Viszont az Atya bölcsességére van szükségünk ahhoz, hogy meg tudjuk különböztetni ebből a szempontból gyermekeinket.

És azután Isten határtalan kegyelmébe kapaszkodva elálljunk az útjukból.

Az út mellett boruljunk térdre, és imádkozzunk, hogy a mi „tékozló” gyermekünk mielőbb biztonságba kerüljön. Vagy hogy rájöjjön, hogy a „fogoly” (ahogy Pál nevezi magát a Filemonhoz írt levél első versében) sokkal boldogabb, mint az, aki kiszalad Isten kegyelmének, áldásának védőszárnya alól.

Uram, óriási szükségünk van bölcsességedre. Mutasd meg, Jézus, mikor beszéljünk, és mikor jobb, ha hallgatunk. Mikor avatkozzunk be, és mikor térjünk ki az útból, hogy szeretteink minél hamarabb átadják magukat vezetésednek. Jézus nevében, Ámen.

(Lynn Cowell: When Kids Don’t Go According to Plan, Encouragement for today, 2014.06.20., www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu,