HIT REMÉNY SZERETET

Mindennapi dicsőség

4 éve | Miclausné Király Erzsébet | 0 hozzászólás

„Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn.” Kol 1,17

Késő van. De még csak 9 óra. Akkor is nagyon késő van. Mindjárt indul az esti műszak, a nappali turnus pedig fürdetéssel és a szokásos fogmosás-küzdelemmel véget ér. Kihasználom, hogy Peter, a férjem, végre hazajött, visszahúzódom rövid időre a szobámba egy kis elcsendesedésre, talán szundikálásra az esti menet előtt.

Persze rám találnak.

Lábujjhegyen osonnak végig a folyosón, s ahogy befordulnak a sarkon, a falon hosszú árnyékok nyúlnak a szobám felé, aztán már hallom is a suttogást: „Mama, idejöhetünk hozzád?” Szendvicsként közrefognak, és elkezdődik az eleve vesztes csata a beszélgetés ellen.

Ennyi erővel akár a dagályt is megpróbálhatnánk visszatartani. Előjönnek a napi történések, a hol fent-hol lent érzelmi hullámok, a titkos vágyakozások. Eleinte halkan, majd egyre bátrabb nyilatkozatokban. Ha felnőnek, kamionsofőrök lesznek, meg építőmesterek, rendőrök és bajnokok, apák és hősök.

A folyosói fény hátterén kirajzolódik arcélük, mely egyszerre tud gyermeki és férfias lenni. Lábammal érzem a behordott homokot és kavicsport, ami nappal még a homokozóban fészkelt, majd rákerült a zoknikra, s most lakást vett a szobám padlóján az ágyam előtt. Egy-két puki és böfi teszi változatossá a hangokat, a sötéttől az egész olyan, mintha egy öltözőszekrénybe bújtam volna be egyre fiúsabb fiaimmal.

Az ő szemszögükből nézve élek újra jeleneteket az elmúlt napból, s rácsodálkozom, hogyan nő nagyra kis lelkükben egy-egy apróságnak hitt téves reakció, és hogy mekkora súlya van, hogy ki megy elöl a délutáni sétán az óvodában.

Ki gondolná, hogy ennyit jár a szájuk a kisfiúknak?

És igen, a sötétség, a fáradtság, a kicsinység és mindennapiság e perceiben meg szoktam érezni. A dicsőség súlyát. A mindennapi dicsőséget, mely Isten ajándéka. A Kol 1,15-17 Isten mindenütt jelenvaló dicsőségéről beszél: „Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülötte. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn.”

S ahogy ott kucorgok szendvicsbe fogva két szószátyár kisfiam között, tudom, hogy nincs olyan része az életünknek, beleértve a gyerekek és a szennyes mosását-szárítását, a vitákat és aggódásokat, a játszóidőt és óvodába menetelt, a munkát, a házasságot, a szerelmet, a sarjadó új életet és az elalvás előtti összebújást, amibe ne tekintene be Jézus, és ne mondaná: „az enyém”.

Benne áll fönn minden. Minden. Ez a rendetlen otthon, a félelmeim, a káosz az életemben, a vége-nincs tennivalóim listája.

És kiderül, hogy engem nem a szülői képességeim határoznak meg, és nem is a nevem egy névjegykártyán. Nem az határoz meg, hogy mit sikerült ma bevégeznem, hogy higgadt maradtam, vagy elveszítettem a türelmemet. Nem az határoz meg, hogy nagyobb számú farmert hordok, mint amilyet szeretnék, vagy hogy a gyermekeim néha nem engedelmeskednek.

Engem Isten határoz meg, aki tudja a nevemet, Isten, aki azt ígéri, hogy bármit teszek, vagy nem teszek, semmi sem választhat el engem az Ő szeretetétől, mely Jézus Krisztusban van.

Ott, ahol épp vagyunk, egy hosszú nap, hosszú lista, hosszú, álmatlan éjszaka végén Jézus fogad minket, és gyöngéden, türelmesen, szeretettel magába ölel. Mi pedig készen állunk a folytatásra.

Drága Jézus, köszönöm, hogy mikor rám nézel, nem tartod unalmasnak, közönségesnek, amit látsz. Nem látod kudarcnak, jelentéktelennek. A Király egyedi gyermekeinek látsz minket. Köszönjük, hogy belépsz életünk minden területére, hogy örülsz mindannak, amit mi néha robotnak érzünk, hogy velünk együtt ünnepelsz és szenvedsz, hogy tanácsot adsz és vigasztalsz minden lépésünknél. Olyan jó, hogy a mindennapi rutinunkat is szívesen nézed, és összetartasz, amikor úgy érezzük, szét fogunk esni. Szeretünk, Jézus. Ámen.