,,És ha Dávid harcba indult, sikerrel járt mindenütt, bárhová küldte Saul. Ezért a harcosok élére állította őt Saul. Tetszett ez az egész népnek, még Saul udvari embereinek is. Egyszer amint hazajöttek, amikor Dávid a filiszteusok leveréséből tért vissza, kivonultak az

asszonyok Saul király elé Izráel városaiból énekszóval, körtáncot lejtve, dobolva, vígan, és háromhúrú hangszeren játszva. A táncoló asszonyok így énekeltek: Megölt Saul ezer embert, Dávid meg tízezer embert! Erre igen megharagudott Saul, és nem tetszett neki ez a dolog, mert ezt gondolta: Dávidnak tízezret tulajdonítanak, nekem meg csak ezret! Még majd a királyság is az övé lesz! Ettől fogva állandóan rossz szemmel nézett Saul Dávidra. Másnap megszállta Sault Istennek az a rossz szelleme, és révületbe esett a házában. Dávid pedig a lantot pengette, ahogyan mindennap szokta. Saul kezében lándzsa volt. Saul feléje dobta a lándzsát, mert azt gondolta, hogy a falhoz szegezi Dávidot.

De Dávid két ízben is kitért előle. Félni kezdett Saul Dávidtól, mert vele volt az Úr, Saultól pedig eltávozott. Ezért eltávolította őt Saul maga mellől, és ezredessé tette, hogy ki- és bevonuljon a hadinép élén. Dávid minden útján sikerrel járt, mert vele volt az Úr.

Amikor látta Saul, hogy milyen nagy sikereket ér el, rettegni kezdett tőle. De egész Izráel és Júda szerette Dávidot, mert ő vonult az élükön ki és be."1.Sámuel 18: 5-16:

Néhány egyszerű, de számunkra tanulságos igazságot vegyünk észre ebben a történetben.

1. Az első, hogy nem gondolná az ember, milyen nagy baj támadhat egy meggondolatlan megjegyzésből. Megölt Saul ezer embert, Dávid tízezer embert. Hangzik az ének, mindenki örül, és Saul szívében előbb keserűség, aztán harag, aztán bosszú, majd gyűlölet gyűlik, és ez az összegyűlt gyűlölet ölet, gyilkosságra sarkallja őt. Pedig egyszerűen csak örültek ezek az asszonyok.

Ki hitte volna, hogy egy ember szívében ilyen visszhangot vált ki? Hiszen senki nem akarta megsérteni a királyt. Valami szépet és nagyot mondtak róla. Megölt ezer embert. Az nem kevés. Ez bizonyos, csak ne jött volna utána a másik mondat: Dávid meg tízezret. Ez volt tőr Saul szívében.

És ettől kezdve következett az be, amit olvastunk: nagyon megharagudott, nem tetszett ez neki, mert erre gondolt: Dávidnak tízezret tulajdonítanak, nekem csak ezret! Még majd a királyság is az övé lesz! És ettől kezdve gyűlölte Saul Dávidot.

Először csak keserűség, sértettség, aztán harag lesz belőle, s ha tartja a haragot valaki, akkor az hatalmába keríti és gyűlöletté válik. Ennyire igaz, amit Jakab ír a nyelvünkről meg a beszédről, amikor azt írja: "kicsiny tűz mily nagy erdőt felgyújt. A nyelv is kicsi, de veszedelmes dolgokra képes." Egyetlen mondatnak milyen szomorú következménye lehet.

Vizsgáljuk meg, hogy valóban a tényeket állapították meg ezek az asszonyok, amikor ezt énekelték?

Csakugyan ez történt: Saul megölt ezret, Dávid megölt tízezret? Most nem a számok érdekesek, az örömük van emögött, hogy végre győztek, de mintha valami, valaki hiányoznék ebből az énekből. Nem úgy kellett volna mondani: Áldott az Isten, aki győzelmet adott nekünk Saul által meg Dávid által? Nem ez felelne meg jobban a valóságnak? Mire ment volna Saul, mire ment volna Dávid Isten nélkül? Volt erre példa, hogy mire volt erre képes Saul Isten nélkül. Ez a nagy győzelem nyilvánvalóan Isten ajándéka volt. Sokszor elhangzik hívő emberek örvendező imádságaként, hogy adott az Isten győzelmet. Ő segített minket győzelemre, vagy győzelemről győzelemre.

Vagy ezt kegyeskedésnek találják itt is? Állapítsuk meg a száraz tényeket: győztünk. Ki volt a vezér? Saul meg Dávid. Dicsőítsük őket! Ez jellemző ránk. Holott a győzelmeket Isten adja, és a dicsőség egyedül Őt illeti. Aztán utána meg szabad köszönni azoknak, akik Isten kezében eszközök voltak, de nekik kellene leginkább tudniuk, hogy csak mint Isten kezében eszközök váltak használhatókká.

Olyan szép az a Cselekedetek Könyvében amikor Jézus Krisztus elkezd ugyanolyan csodákat tenni az Ő apostolai által meg a benne hívők által, amilyen csodákat Ő tett korábban mennybemenetele előtt; és sokszor elkezdik dicsőíteni az apostolokat a hozzá nem értők, azok pedig azonnal tiltakoznak kézzel, lábbal: nem mi, hanem az a Jézus cselekedte ezt általunk, akit ti megfeszítettetek, akit az Isten feltámasztott, aki az Ő Szentlelke által hatalmasan él bennünk, és élhet bennetek is, ha hisztek benne. Világos beszéd. S abban a pillanatban, mihelyt elkezdték őket dicsérni, meg ne lopjuk az Isten dicsőségét. Isten megmondta: dicsőségemet másnak nem adom. Nem a tényeket állapítja meg ez az ének, hogy megölt Saul ezer embert, Dávid tízezer embert, mert miért volt képes megölni, ki tette képessé megölni? A teljes igazság az lenne, ha Isten nevét foglalnák az énekbe.

És nem véletlen az, hogy ennek a gyanútlan, jóhiszemű éneknek ilyen rossz következménye is lesz.

Aki nincs tekintettel Istenre, és az Ő nagy tetteire, az általában nem tud tekintettel lenni másokra sem. Arra jellemző ez a figyelmetlenség, mert ebben ez is volt, ez a felszínesség, és az, hogy akarva, akaratlanul árt másoknak. Azért érdemes ezt észrevennünk (anélkül, hogy ezt most tovább részleteznénk), mert mindannyiunkkal előfordult már az, hogy kiszaladt a szánkon valami, amivel valakin sebet ütöttünk, ami miatt valaki szomorú lett vagy talán még harag és gyűlölet is ébredt a szívében, mert nem voltunk tekintettel mindenre és mindenkire.

Mert figyelmetlenek voltunk. Ezért írja Pál apostol olyan keményen és ugyanakkor konkrétan, pontosan: "Semmi romlott beszéd a szátokból ki ne jöjjön, csak ami hasznos a szükséges építésre, hogy áldásul legyen a hallgatóknak." Mert ha nem hasznos, nem szükséges és nem épít, akkor átokká lesz és nem áldássá, mint ahogy itt átokká lett Saul számára és gyűlölet született belőle. Bár csak Isten Lelke vezetné mindig ezt a kicsiny tagot, a nyelvünket is, ahogy Jakab írja, és akkor áldásul lenne a hallgatóknak.

Nem szabad olyan könnyelműen és felelőtlenül locsogni, fecsegni, ahogy azt sokszor csináljuk, nem kell feltétlenül elmondani valakinek, akivel találkozunk, hogy éppen előtte találkoztunk azzal, akiről ő érdeklődik, és mit mondott róla. Az emberi butaság és lelketlenség az oka annak, hogy ilyenkor sokan nem értik: miért ne mondtam volna el neki, hiszen hallottam. Épít, szükséges, hasznos?

Akkor mondjam. Akkor viszont mondjam azt is, amit néha nehéz kimondani, mert ugyanilyen bűnünk, hogy hallgatunk, amikor valami segítő, bátorító, netalán életmentő, örök életre megmentő hagyhatná el a szánkat, és azon áldás lenne. Isten Lelke tegye világossá számunkra, ha ez a bűn ismétlődik az életünkben, és segítsen minket úgy beszélni, hogy az áldás legyen.

2. A másik, amit meg kell néznünk szintén: Saul oldalán sem volt minden rendben. Miért fájt neki az, hogy elmondták az igazságot? Mert ebben az igazság az volt, hogy Dávid vitézebbül harcolt ott, mint Saul. Miért fáj ez neki? Azért, mert ő a király, akkor neki kell megölnie a legtöbb ellenséget? Vagy ha nem így történt, akkor is a krónikásoknak úgy kell feljegyezniük, hogy a király ölte meg a legtöbbet? Az nem felel meg a valóságnak.

Miért nem tudja elviselni az igazságot? Mert hiú, büszke és gőgös. Az ilyen ember nem bírja elviselni az igazságot. Az ilyen ember nem tud örülni a másik sikerének még akkor sem, ha az ő érdekében tett erőfeszítéseket a másik. Nem azt lett volna az egyetlen értelmes reagálása Saulnak: de jó választás volt, hogy ezt a Dávidot tettem a sereg egy részének a vezetőjévé. Lehet, hogy ő lesz később az egész sereg vezetője. Ilyen katona kell nekem! Öljön csak meg tízszer, százszor annyit, mint én! Nem ez lett volna az értelmes dolog?

Csakhogy nem az értelmével dönt már a hiú és gőgős ember, hanem az indulatai vannak mögötte. Sokszor nem is látja tisztán a valóságot. Köd ereszkedik a gőgősök agyára és képtelenek tárgyilagosan ítélni. Még ha a saját érdekükről van szó, akkor sem ítélnek sokszor helyesen.

Tegyük fel: valaki megmondta nekünk, ne haragudj, de úgy, ahogy a múltkor viselkedtél, nem lehet viselkedni. S ezen megsértődik valaki. Nem meg kellene köszönni? Igaza van. Tényleg nem jól viselkedtem. Nem szeretnék legközelebb ilyen idétlen lenni. De jó, hogy megmondta. És ha nem azonnal születik is meg bennünk ez a megállapítás, legalább utólag eljutunk-e ide? Nem esett jól, hogy rám olvasta. Nem gondoltam, hogy annyira idétlen szoktam lenni, de nem akarok ilyen maradni. Tulajdonképpen jót tett velem, hogy megmondta. Miért nem vettem észre magam? Nem vettem észre. De jó, hogy most már tudom. És ha szeretetlenül mondta meg? Az az ő dolga, hogyan mondta meg, az enyém az, hogyan fogadom, és mi lesz belőle, mi lesz a folytatása. Készek vagyunk-e igazat adni azoknak, akik megmondják rólunk vagy nekünk az igazságot?

Mert ez a kérdés így is hangozhat: készek vagyunk-e igazat adni Istennek, amikor elénk tartja az igazság tökéletes törvényét, és az Ő igéjével például leleplezi egyik-másik bűnünket, hibánkat, gyengeségünket? Ez kegyelem. Akik tapasztaljuk azt, hogy Isten az Ő igéjével meg sok más eszközzel is így időnként tükröt tart elénk, azok tudjuk, milyen nagy kegyelem. Mert ez azt jelenti, hogy még mindig nem mondott le rólunk. Még mindig csiszol, formál, tisztogat. Még mindig olyanná akar formálni, amilyennek elgondolt. De jó, ha egy kicsit is közelebb kerülök ahhoz. Jól esik, nem esik jól, ez mellékes, az a fontos, hogy mi a célja, mi lehet belőle? Csak az önteltség, a gőg és a hiúság lehetetlenné teszi ezt. Az ilyen embereken nem lehet segíteni.

Mit vált ki belőlünk, ha néha szembesítenek az igazsággal? Mert csak azt válthatja ki, ami bennünk van. Saulból haragot, gyűlöletet, gyilkos indulatokat váltott ki. Ott van-e bennünk az az alázat: Uram, köszönöm, hogy rámutattál egyik-másik bűnömre. Pontosan ilyen nem akarok maradni. Adj erőt a változáshoz. Az ilyen ember fejlődőképes. A hitben sem lehet másként fejlődni, csak úgy, ha valaki állandóan kész - most már kimondom -: a bűnbánatra. Rámutatnak egy bűnömre, akkor nem védőbeszédet kell tartani, hanem bűnvalló imádságot kell mondani. Így van, sajnos, hogy igaz, remélem, hogy fél év múlva már nem lesz igaz. Nem lesz rám jellemző. Szeretnék növekedni, gyarapodni, tisztulni, előre jutni a lelkiekben is.

Mert - és ezt észre kell vennünk - Saul itt Isten akaratával került szembe, amikor nem adott igazat annak, ami elhangzott.

Mert Isten akarata az volt, hogy Dávid legyen a király. Egyelőre ő még nem is tudja, hogy milyen igazat mond: Már csak az hiányzik, hogy a királyság is az övé legyen! Itt Dávid már Isten felkent királya. Ezt még senki nem tudja, csak Sámuel próféta, aki Isten parancsára felkente őt királlyá, meg ő, meg a szűk családi kör, ahol ez megtörtént. Ez még nem nyilvános. Itt Saul még nem tudja, de lehet, hogy valamit már sejt. Gyanús, hogy akármit csinál Dávid, azon Isten áldása van. Akárhova megy, onnan sikerrel tér vissza. Most emiatt is féltékenynek kell lennie? Az ő beosztottja, neki hozza a hasznot, neki aratja a győzelmeket.

Megint az elsötétült elme, amikor a szív tele van önteltséggel és féltékenységgel. Saul itt Isten akaratával kerül szembe. Ez a másik kérdése hozzánk, miután a nyelvünk bűneit érintettünk, hogy vajon készek vagyunk-e igazat adni Istennek? Egyáltalán olvassuk-e és így olvassuk-e az Ő igéjét: tudom, Uram, hogy az ige tükör is (sok más haszna is van), tartsd elém a tükrödet. A te igéd igazat mond, és én neked mindig kész vagyok igazat adni. Veled szemben soha nincs igazam, és nem akarom védeni a vélt igazamat. Neked van igazad! Köszönöm, hogy foglalkozol velem. Nevelj csak, tisztogass csak, mígnem kiábrázolódik rajtam a Krisztus.

3. A harmadik, amit vegyünk észre, s talán ez a legszörnyűbb itt, hogy Saul ezzel az ellenállásával lejtőre lép, és lejtőn a testek egyenletesen gyorsuló mozgással mozognak, mégpedig egy bizonyos irányba: lefelé. Ha csak valami külső erő meg nem állítja őket. Először csak rosszul esik, keserű lesz, irigy lesz, aztán harag támad a szívében, aztán gyűlölni kezdi Dávidot, utána mindent elkövet, hogy megölje. Potenciális gyilkos. Állandó gyilkos indulat van benne azzal szemben, aki a legtöbb jót szerezte neki abban az időben. Megint érthetetlen az egész. Ez viszont törvényszerű. Ha valaki helyet ad a szívében a haragnak, ha azonosul a haragjával, ami fellobbant benne akármi miatt, akkor az megkötözi. Attól kezdve már nem ő uralkodik az indulatain és gondolatain. Saulnak minden gondolata ettől kezdve e körül forog: hogyan lehetne elpusztítani Dávidot. Ha az egész fejezetet olvastam volna - vagy aki olvasta - az megrémülhet. Ez az első kísérlet, hogy Dávid zeneterápiát gyakorol

. Amikor Saulra rájött a depresszió, vagy valamilyen roham, szorongás, akkor Dávidot hívatta, hogy muzsikáljon neki. Ezt teszi itt is, és még ekkor is ez a gondolat foglalkoztatja Sault. Fogja a dárdáját, hogy odaszögezze Dávidot a falhoz. Még kimondani is borzasztó. Az ember látja mindjárt maga előtt, és végigszalad a hideg a hátán. Milyen ördögi indulat kell ehhez? A jótevőjét meg akarja ölni, ráadásul ilyen módon. Ez nem sikerül, Dávid elhajol, Isten kegyelmesen megőrzi. Ekkor kinevezi ezredessé. Miért? Mert így az életének nagyobbik részét a harctereken kell töltenie, majd csak megöli valamelyik filiszteus.

Tisztára az a ravaszság, mint Dávidban később volt Uriással szemben, csak Dávid összeomlott, amikor erre rájött, és töredelmesen megbánta a bűnét. Saul keze tiszta a vértől, ő nem árt Dávidnak, csak mintegy száműzi a harctérre. Előbb-utóbb majd csak jön egy jó hír, hogy Dávid ott maradt a csatatéren. Nem jön ilyen hír. Akkor a saját lányát akarja felhasználni ellene. Hogy legyen Dávid az ő veje, hozzáadja az idősebbik lányát, de közben máshoz adja feleségül. Ez a legnagyobb megaláztatás volt. Provokálva ezzel Dávidot, hátha most elkövet valami olyan butaságot indulatában, ami miatt aztán joggal törvény szerint ki lehet őt végezni. Dávid nem követ el butaságot, alázatos marad. Akkor kiderül, hogy a másik lánya szerelmes lett Dávidba. Jó, de akkor Saul olyan jegyajándékot kér, hogy legalább száz filiszteust meg kell ölnie ellenőrizhető módon. Valamelyik csak leüti Dávidot. Nem üti le. Sikerül a száz filiszteust, sőt még többet megölnie. Feleségül kapja Saulnak a lányát.

A legkülönbözőbb kísérleteket teszi. Ahelyett, hogy a kormányzó a kormányzással foglalkoznék, ahelyett, hogy a király uralkodna, egy ilyen kicsinyes, sötét, gyilkos tervet szövöget állandóan: Hogyan lehet eltenni láb alól azt, aki az egyik legnagyobb jótevője, akire ő tulajdonképpen minden ok nélkül haragszik. Teljesen becsavarodott.

Ide vezet az, ha valaki helyet ad a szívében a haragnak.

Az előbb az Efézusi levél 4. részének 29. versét idéztem a nyelvről. Közvetlenül előtte, a 26-27. versben van az, hogy "ám haragudjatok, de ne vétkezzetek: ne menjen le a nap a ti haragotokon." S mi jön utána: "Se az ördögnek ne adjatok helyet." Ám haragudjatok. Ez előfordulhat bármelyikünkkel. Megbántottak, megharagudtam. De mi lesz utána? Konzerválom-e a haragot, vagy pedig azt mondom: kiváló alkalom arra, hogy megbocsássak. Gyakorolom a megbocsátást. És mindenkinek így jó. Annak is, aki megharagudott, akit megbántottak, megsértettek, meg mindenkinek. Ha nem, ha tartja a haragot, attól kezdve a harag tartja a kezében őt és jön a lavina. Jön a gyűlölködés és eluralkodik rajta ez az indulat. Nem részletem ezt sem tovább, boldog ember az, aki felismeri magában az erre való hajlamot.

Mindannyian hajlamosak vagyunk a sértődésre, az érzékenykedésre. Bár más tekintetben lennénk érzékenyek! Például arra, hogy a másiknak a nyomorúságát észrevegyük és enyhítsük. De mindenki hajlamos a sértődékenységre és az érzékenykedésre.

Mindnyájunkkal előfordul, hogy olyan történik, ami miatt megharagszunk. Jusson eszünkbe, hogy kiváló alkalom a megbocsátásra. Ha nem bántottak volna meg, sose tudnék megbocsátani. Gyakorolhatom a megbocsátást. Azt, amiből élek, hogy Isten megbocsát naponta nekem. Mert ha Ő haragtartó lenne, már rég végünk lenne. Persze ehhez éppen az kell, hogy valaki a szíve mélyéig átélje Isten bűnbocsátó irgalmát. Az ilyen ember lesz egyre gazdagabb arra, hogy ő is tud elengedni, megbocsátani, átlépni a sérelmeken. Nem a gödröket számolja, amik az úton vannak, hanem a cél lebeg a szeme előtt, ahova meg akar érkezni. Átlép a gödrökön, árkokon és megy jókedvűen előre.

Annak telik megbocsátani, aki Istentől sok bocsánatot kér és kap, és komolyan veszi, hogy azt megkapta.

4. Röviden még arra figyeljünk oda, hogyan viselkedik ebben a helyzetben Dávid. Nem viselkedik. Ő egyszerűen az, aki. Saulban dúl a vihar, Dávid szívében nagy csend van. Saul egyre jobban fél tőle - érdekes, pedig ő volt a király. Dávidban nyugalom van. Saul meg akarja őt ölni, Dávid pedig mindig kész neki segíteni. Kiküldi a harctérre csatázni, megy. Most szükség van a terápiára, akkor előveszi a hangszert és muzsikál. Most nincs szükség semmire, akkor veszteg marad.

Teszi a dolgát, pedig ő már tudja, hogy ő Izráel felkent királya, Isten akaratából. De most még Saul a király, és Dávid tudja, hogy most még hol a helye. Most még ő alattvaló, és őszintén szolgálja Sault, a királyt. Ő a felkent király. Majd eljön az ideje. Isten jelöli ki mindannyiunk helyét, és Isten határozza meg a terminusokat, az időpontokat. Isten kezében van az életünk. Saul is, Dávid is, meg az események is. És Ő tudja, hogy mikor minek van az ideje.

Csak Ő tudja. Akkor legjobb, ha Őreá néz az, aki benne hisz, és mindig azt teszi, aminek akkor van az ideje. Dávid tehát a helyén van, és nem nyugtalankodik, nem idegeskedik most sem és később sem. Készüljünk ezen a héten talán a szokottnál komolyabban is az úrvacsorára. Óvakodjunk minden meggondolatlan megjegyzéstől. Csak az jöjjön ki a szánkon, ami hasznos a szükséges építésre. Aztán, ha megmondják az igazságot, akkor próbáljunk nem megsértődni, hanem megváltozni. Jó irányba, felhasználva azt is, amit a szemünkbe mondtak.

Ha pedig Isten tartja elénk az igazság tökéletes tükrét, különösen is legyünk hálásak neki és adjunk igazat neki. A haragnak pedig sose adjunk helyet. Az előfordul, hogy haragra lobbanunk, de az ne forduljon elő, hogy konzerváljuk, tartósítjuk magunkban, mert akkor lejtőre kerülünk és vége mindennek.

Ennek ellenállni csak a lejtő tetején lehet, amíg nem tartósítottuk a haragot. Dávidtól pedig tanuljuk meg, hogy akinek igazi közössége van az élő Istennel, aki valóban kész neki mindig mindenben engedelmeskedni, az nem fél, még ilyen körülmények között sem, állandó fenyegetettségben sem. Annak védelme a Mindenható, az túlél mindent.

Mi tudjuk az Úr Jézustól, hogy az ilyen ember túléli a halálát is, mert örök életet adott nekünk az Isten.

(Cseri Kálmán)