Október 31-én a XVI. századi egyház-reformációért adunk hálát Istennek. 1517-ben ezen a napon szögezte ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára híressé vált 95 tételét. Innen számítják annak az egész világra kiható mozgalomnak az indulását, aminek a lényege ez volt: vissza kell térnünk a Szentíráshoz. Az emberek kezébe kell adni a Bibliát, le kell fordítani nemzeti nyelvre, és aki ezáltal élő hitre jut, annak meg kell tanulnia e szerint élni. A Bibliában világos útmutatás van nemcsak sok lelki-hitbeli kérdésre, hanem az élet minden kérdésére vonatkozólag. Meg kell tanulnunk ezt komolyan venni és ehhez igazodni. Visszaalakítani = "re-formálni" a gondolkozásunkat, egész életünket Isten igéjéhez.

Egyébként a történelem során minden reformációban ez történt. Azért olvastam fel most ezt az igét, mert Ezsdrás és Nehémiás idejében is pontosan ez ment végbe. Isten népe a hosszú babiloni fogság alatt elfelejtette a Bibliát. Ott nem volt Szentírás, nem lehetett a szent tekercsekből felolvasni. Úgy nőtt fel két nemzedék, hogy csak az idős hívőktől hallottak ezt-azt Isten igéjéről. És amikor Isten hazavezette a maradékot, akkor a nép szívében erőteljes vágy támadt, hogy meg kellene ismerni Isten elfelejtett igéjét. Ezt a vágyat is mindig Isten Szentlelke szítja fel az ember szívében. Így olvassuk ezt itt a megelőző fejezetben: "Akkor az egész nép egy emberként összegyűlt és azt mondták az írástudó Ezsdrásnak, hogy hozza elő Mózes törvénykönyvét, amelyet az Úr adott Izráelnek." (Neh 8,1).

Ezsdrás pap pedig boldogan eleget tesz a kérésnek. Előkerül a törvénykönyv, a Tóra, Mózes könyve, és "felolvasta azt a Vízi-kapu előtt levő téren virradattól délig, azok előtt a férfiak és nők előtt, akik meg tudták azt érteni. Az egész nép pedig nagy figyelemmel hallgatta a törvénykönyvet."

Virradattól délig - állva. Áldozatot is hoztak azért, hogy Isten igéjét megismerhessék, mert ott volt a vágy a szívükben, hogy ahhoz kellene igazodni. "Aztán szakaszonként olvasták a könyvet, Isten törvényét, és meg is magyarázták, úgy hogy a nép megérthette az olvasottakat."

És mi lett ennek a következménye? Az, hogy dél felé az egész nép sírni kezdett, amikor hallgatta Isten szavát. Miért kezdtek sírni? Azért, amiért pünkösdkor Péter prédikációját hallgatva, ahol azt olvassuk: szívükben megkeseredtek, és ezt kérdezték: mit csináljunk, mivel mindez igaz?

Amikor Isten igéje szíven talál egy embert, akkor abból azonnal az a kérdés következik, hogy most akkor mit kell másként tennem? Ilyenkor döbben rá az, aki hittel hallgatja és komolyan veszi, hogy milyen messze sodródunk mi Isten akaratától. Mennyire más szempontok szerint rendezzük be az életünket, mint ahogy azt Isten az Ő népének megmondta. És milyen sok-sok nyomorúságnak pontosan ez az oka.

Azért sírtak ezek az emberek akkor ott Ezsdrás bibliaolvasása után, mert rádöbbentek: de nagy kár volt eddig Isten igéje nélkül élni! De sok bajt megelőzhettük volna, ha ezt, amit most hallottunk, előbb tudjuk és komolyan vesszük.

Aztán azt olvassuk, hogy a nép lelki vezetői bátorították őket, hogy itt most nem sírni kell, hanem kezdjük el valahol, hogy hozzá igazodunk Isten most már megismert szavához, és valóban Isten törvénye szerint rendezzük be az életünket. És ennek akkor is, meg azóta is mindig egy nagy rendeződés szokott a gyümölcse lenni, amit az követ, ami akkor is bekövetkezett, hogy kivirágzott az élet.

A menetrend mindig ez: Isten igéje nélkül - ahogy a próféta írja - elvadul a nép. Eltorzul a gondolkozásunk, elszaporodnak a tévedések, megszokjuk a bűnt és már nem is tűnik bűnnek. Összekuszálódnak az emberi kapcsolatok, és elhatalmasodik a gonoszság, ahogy azt ma is tapasztalhatjuk magunk körül. És amikor Isten igéje megszólal, és valóban Isten igéje szólal meg, akkor az, mint egy reflektor belevilágít a szívünkbe, a közéletbe, lelepleződnek a torzulások, a visszásságok, és az ige, amit valaki befogad, bűnbánatra, sőt bűnvallásra indítja, és erőt ad ahhoz, hogy abbahagyja azt, ami rossz.

Olyan szép ez a Nehémiás könyvében. Javaslom, hogy otthon olvassuk el. A 8. fejezet arról szól, hogy felolvassák az igét és mi annak a hatása. A 9. fejezet egy megrendítő bűnvalló imádság, ahol konkrétan elsorolja a nép, hogy miben vétkezett Isten ellen. A 10. részben pedig arról van szó, hogy munkához látnak, és az élet különböző területein elkezdenek igazodni Isten igéjéhez. Az összes többi meg arról, hogy mennyi áldás követte ezt.

Isten igéje nélkül elvadul a nép, Isten igéje világosságot gyújt, megtérésre hív, erőt ad az új kezdéshez, és világos szempontokat ahhoz, hogyan folytatódjék az élet.

És ez így van a személyes életünkben is. Bizonyos vagyok abban, hogy sokan el tudnánk itt mondani, hogy volt az, amikor először igazán telibe talált minket Isten igéje, és aztán erőt és vágyat adott ahhoz, hogy másként folytassuk az életünket. És hogy van az, hogy naponta igazítja a pályánkat, és megtart a keskeny úton, ad új reményt, új lendületet, új erőt, amiből árad a világosság.

Valóban úgy vagyunk mi is, mint a műholdak és a különböző felbocsátott testek, hogy annyiféle vonzás hat ezekre, hogy egyik sem marad meg minden további nélkül azon a pályán, amelyikre felküldték, hanem szakadatlan pályakiigazításra van szükség. Isten az Ő igéjével ezt az áldott munkát végzi el a hívő életében.

Amikor letérek a keskeny útról, amelyik az életre vezet, Ő figyelmeztet. Amikor elfáradok és legszívesebben leülnék az út szélére, akkor bátorít és új lendületet ad. Amikor már elbíznám magam, hogy megy ez nekem, akkor az orromra koppint és megaláz. És amikor elcsüggedek, hogy nem megy ez nekem, akkor áldást ad és új erőt, és az Ő Szentlelke segít győzelemről-győzelemre. És Isten mindezt az Ő igéjével végzi el.

Ezért nem valami felesleges, kegyeskedő biztatás volt az, amit ez a kedves kislány itt a feltartott Bibliával mondott: olvasdd. Olvasd ezt naponta, és akkor világosságban jársz, erőt kapsz. Látni fogod az utat és az út végét is, a célt sem téveszted szem elől, és így lehet győzelmes az életed.

A nehémiási reformáció során mi volt az, amiben legelőször hozzáigazodtak az igéhez, és amit sok áldás követett? Három területet olvastunk alapigénkben: a családi élet, a munkával kapcsolatos problémák és az istentiszteleti élet újult meg legelőször. Aztán utána még sok minden más.

1. A családi életben abból származott sok baj abban az időben, hogy Isten népe összeházasodott pogányokkal. Így a pogányság, a pogány bálványok tisztelete is - ahogy az egyik reformátorunk írta - "bécsúsza-másza" sok istenfélő család életébe is, és a gyerekek pogány módra nőttek fel. Ez volt az első terület, ahol Isten igéjéhez igazodtak, mégpedig radikális reformációra volt itt szükség.

Nagy szükség lenne a mi esetünkben is ezen a téren, hogy Isten igéjéhez igazodjunk. Nagyon sok embernek a házasságról és családról való gondolkozása teljesen pogány lett. Alig vannak, akik bíznak abban, hogy amit Isten megígért, e tekintetben is érvényes, hogy Ő szerez nekünk segítőtársat, hozzánk illőt, és így kérnék, várnák, keresnék azt, akit Istentől kapnak ajándékba. Alig van, hogy készül valaki erre a nagy vállalkozásra, amit házasságnak neveznek. Hogy tudna várni addig, amíg eljön az ideje. Hogy elfogadnák egymást emberek, és aztán természetesnek tartanák, hogy Isten rendelkezése szerint egy életen át hűséggel hordozzuk egymást, kitartunk egymás mellett. Ebben a biztonságot jelentő meleg szeretet-légkörben nőhetne fel egy egészséges nemzedék.

Ehelyett - a héten olvastam - középiskolákban is reklámozzák már az óvszert, kiszakítják a szexust, ami Isten nagy ajándéka, az igazi összefüggésből, az azt megillető helyről. Emberek összeállnak, együtt élnek, aztán otthagyják egymást, más valakivel állnak össze. A párkapcsolatnak, ahogy nevezni szokták mostanában, csak az előnyeit akarja élvezni mindenki, mert csak élvezni akar. Alkotni, újat létrehozni, felelősséget vállalni, terheket hordozva megerősödni nem akar. Nem szülnek és nem nevelnek gyerekeket. Aztán összeállnak valaki mással, és megint otthagyják egymást, és lesz egy csomó magányos ember, felnőnek gyermekek apátlanul, anyátlanul. És szenvedünk a szomorú következményei miatt mindennek, mert ennek van sok egészségügyi, pénzügyi, gazdasági, társadalmi, emberi átkos következménye.

Nagy szükség lenne arra, hogy legalább akik ismerik Isten törvényét, és akik valamennyire legalább tisztelik a minket nagyon szerető Istent, azok elkezdenék Isten igéjéhez igazítani ezt a gyakorlatot is az életükben. Akkor tudnánk, hogy mikor minek van az ideje, hogy minek hol van a helye. Akkor tudnánk hűségesek maradni egymáshoz, és ragaszkodni egymáshoz.

Hol szorul reformációra, Isten igéjéhez való radikális visszaigazodásra a mi életünkben ez a kérdés?

2. A másik terület a munka volt.

Olvastuk, hogy a pogányoknak természetes volt, hogy a kereskedés folyamatosan történjék. Munkát végezni mindig lehet és kell. Isten népe pedig kapta az Úrtól a szombat parancsát. Azt, hogy hat napon át dolgozz (lehetőleg ne azon törd a fejed, hogyan kerülheted el messze a munkát, tessék keményen dolgozni), a hetedik meg az Úré. Akkor állj! Akkor Isten hadd dolgozzék benned. Mert akkor egészen másként fog eltelni a következő hat nap.

Nem volt ilyen, hanem mivel a zsidók szombaton megálltak, ráértek, még jobban lehet kereskedni. Akkor rendezték a pogányok a vásárokat. Így lett az Úr napjából vásárnap, csak az egyik ékezetet leütjük az elejéről, hogy szebben hangozzék: vasárnap, mert akkor is pogánykodhatunk, épp úgy, mint a többiek.

Nehémiás azt mondta: nem. No de akkor nem leszünk korszerűek, s Isten népe nem lehet maradi. Nehémiás azonban azt mondta: péntek este bezárjuk Jeruzsálem kapuit. Aztán jöttek szombat reggel a kereskedők, és miután két egymást követő szombaton ott sütkérezhettek egész nap a kapu előtt, mert nem nyitották ki, a harmadik szombaton már nem jöttek. És nyugalom napja volt. Ment a nép a templomba, imádkoztak, beszélgettek egymással. Kipihenték magukat, és másként kezdték az új hetet.

Meg lehetett csinálni. Tudomásul vette a pogány világ is, mert tartalmilag lett fontossá számukra a szombat. A szombat Ura, az élő Isten lett fontossá. És Ő megmutatta, hogy áldását kiterjeszti a hétköznapokra is.

Nem akarom túlságosan részletezni, úgyis mindenkinek vannak személyes tapasztalatai erről. Itt is a végletek közt hánykolódnak sokan. Vagy minél kevesebbet akarnak vállalni a munkából, vagy agyonhajszolják magukat. Az újfajta kizsákmányolásnak kegyetlen formáival találkozunk, és mennek tönkre bele emberek, házasságok, családok. Megvannak a vámszedői annak, hogy nem tudja a társadalom biztosítani a munkát mindenkinek, és ezzel sokan visszaélnek, sokan szenvednek miatta. Sok félelem, bizonytalansági érzés, szorongás alakul ki emiatt az emberi szívekben, és lesz belőle egy beteg társadalom.

Isten azt mondja: hat napon át munkálkodj, a hetediken pedig engedd, hogy Isten munkálkodjék benned, és formáljon téged éppen az Ő igéjével. Aztán dolgozz, takarékoskodj. Érdekes, a Biblia nem azt mondja: azért, hogy meggazdagodj, hanem azért, hogy legyen mit adnod a szűkölködőnek. (Ef 4,28). Élvezd te is a munkád gyümölcsét, aztán legyen mit adnod a szűkölködőnek.

3. És éppen erről szól a harmadik, amiről itt olvastunk, hogy megújult az istentiszteleti életük is, meg - ma így mondanánk - a szociális szemlélet és élet is. Mert kiderült, hogy sokan nem tudták visszaadni a kölcsönt, úgy elszegényedtek. Isten igéje azt mondja: akkor engedjétek el nekik. Ti azért tudtatok kölcsönadni, mert nektek több volt, mint amennyire feltétlenül szükségetek van. Az a nyomorult most nem tudja megadni. Akkor engedd el.

Nehémiás volt az első, aki sokaknak adott kölcsön, és azt mondta: én mindet elengedem. Miért? Isten törvénye szerint akarok élni. Visszaigazodunk, reformálódunk Isten törvényéhez.

Ugyanakkor feltűnt nekik, hogy a templomról hámlik le a vakolat, s a szél egy darab födéllel már ki tudja, hol szalad, és nincs miből áldozatot bemutatni az Úrnak, mert nem adják meg azt, amit megígértek. Ez a harmad sekel, amiről itt olvastunk, annak felel meg, hogy elhatározták: akkor itt is Isten igéjéhez igazodunk. És mivel úgyis mindent az Ő ajándékaként kapunk, mindennek a tizedét, úgy, ahogy Ő mondja, azonnal visszaadjuk az Úrnak, és lesz miből áldozatot bemutatni, és lesz miből segíteni a rászorulókat.

Ilyen egyszerű. És ki van kapcsolva egy csomó társadalmi feszültség, ami nagyon megnőtt abban az időben.

Házasság és család, munka és pénzügyek, istentisztelet és diakónia elkezd igazodni Isten világos igéjéhez, és ebből nem gazdasági visszaesés következett, hanem nagy felvirágzás. Erre Istennek gondja van.

Ezért nagy dolog az, hogy kezünkben van anyanyelvünkön az Ő igéje, ezért nagy lehetőség, hogy naponta olvassunk belőle valamit úgy, hogy azt meg is emésztjük, gondolkozunk rajta, és azzal a kérdéssel csukjuk be a Bibliánkat: mit tegyek másként, mivel ezt mondta most Isten nekem?

Micsoda kiváltság, hogy a világmindenség Ura szóba áll egy ilyen kis senkivel, mint én vagyok, és segít eligazodnom az élet dzsungelében, és megőriz attól, hogy belegyalogoljak a csapdákba, hogy belezuhanjak a szakadékba, hogy utólag kelljen mondanom: nem így kellett volna. Ő előre megmondja nekem. És még erőt is ad ahhoz, hogy teljesítsem akaratát, és még örömet is ad közben. Erről mond le az, akinek csukva marad a Bibliája. Ezeket az ajándékokat (meg még sok minden mást) kapja az, akinek fontos lesz Isten igéje, és akire érvényes lesz az, ahogy a mi XVI. századi eleink nevezték magukat: Isten igéje szerint reformált.

Ezért örültem annak, hogy a gyerekek előadták ezt a kis színdarabot, és elhangozhatott Károli Gáspár neve, Szenczi Molnár Albert neve, és az a tény, hogy így adta Isten kezünkbe magyarul is az Ő igéjét.

Befejezésül néhány bekezdést hadd olvassak még abból, amit Károli Gáspár írt a Biblia-fordítás munkája előtt, közben és a végén.

"Nem vádolok senkit amiatt, hogy darabonként volt ugyan a Bibliának valamely része megfordítva, de mindenestől fogva egészen ez ideig a mi országunkban, a mi nyelvünkön nem volt. Meggondolván azért az anyaszentegyháznak a mi nemzetségünk között e dologban való fogyatkozását és jövendő épülését, az Istennek nagy nevét segítségül hívván hozzákezdettem egynehány jámbor tudós atyafiakkal, akik nékem a fordításban segítséggel voltak, s meg nem szűntem addig, mígnem véghöz vittem a Bibliának egészlen való megfordítását. Munkálkodtam közel három esztendeig nagy fáradsággal, testi töredelemmel, de oly buzgóságos szeretettel, hogy én szempillantásig e nagy munkát el nem untam, hanem nagy serénységgel és szeretettel munkálkodtam, mígnem elvégezném azt.

A kegyelmes Isten jókedvéből most megyen ki a teljes fordítása. Egynehány nevezetes, jámbor, istenfélő férfi intése, törekedése és költsége által, akik annyira nem igyekeztek e dologban e világi hírre és tisztességre, hanem csak az Isten tisztességére, az Ő házának épülésére, hogy neveiket nem engedték beíratni a könyvbe, megelégedvén azzal, hogy az ő nevük az életnek könyvébe bé vagyon írva." (...)

"Csak az Isten addig éltessen, amíg e Bibliát kibocsáthassam, kész leszek meghalni és Krisztushoz költözni."

És ez így is történt. Nem sokkal a megjelenése után az "istenes vénembert", ahogy őt nevezték, Jézus Krisztus hazahívta az örök hazába.

Károli Gáspár születésének 400. évfordulóján, 1929-ben Reményik Sándor, a jeles erdélyi evangélikus költő verset írt a fordító emlékére. 

A fordító

(Károli Gáspár emlékezetének)

Alkotni könnyebb: a szellem szabad,

A képzelet csaponghat szerteszét,

Belekaphat a felhők üstökébe,

Felszánthatja a tenger fenekét,

Virágmaggal eget-földet bevethet,

Törvénnyé teheti a játszi kedvet,

Zászlóvá a szeszélyt, mely lengve lázad,

S vakmerőn méri Istenhez magát...

Az alkotás jaj, kísértetbe is visz.

A fordítás, a fordítás - alázat.

Fordítni annyit tesz, mint meghajolni,

Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni,

Valaki mást, nagyobbat átkarolva,

Félig őt vinni, félig vele menni.

Az, kinek szellemét ma körülálljuk,

A Legnagyobbnak fordítója volt.

A Kijelentés ős-betűire

Alázatos nagy gonddal ráhajolt.

Látom: előtte türelem-szövétnek,

Körül a munka nehéz árnyai:

Az Igének keres magyar igéket.

Látom, hogy küzd: az érdes szittya nyelv

Megcsendíti-e Isten szép szavát?

És látom: győz, érdes beszédinek

Szálló századok adnak patinát.

Ó, be nagyon kötve van Jézusához,

Félig ő viszi, félig Jézus őt,

Mígnem Vizsolyban végül megpihennek,

Együtt érve el a honi tetőt.

Amíg mennek, a kemény fordítónak

Tán verejtéke, tán vére is hull,

De türelmén és alázatán által

Az örök Isten beszél - magyarul.