A 16. században elinduló reformáció végigsöpört Európán, és egyetlen országot sem hagyott érintetlenül. Sorra alakultak gyülekezetek, amik egy-egy vezéregyéniség köré csoportosulva keresték azt, hogyan fogalmazhatnák meg hitüket. Több országban a megújulási mozgalom a nemzeti gondolat és érzés megerősödésével kapcsolódott össze – egymás után kezdték el lefordítani a Szentírást az ország nyelvére. Fontosnak érezték, hogy minél több emberhez eljuttassák Jézus üzenetét a saját nyelvén.

Ebben a szellemtörténetileg aktív időszakban Európa közepén volt egy ország, amely különlegesen nagy problémákkal küzdött. A század első felében végigsöpört rajta egy pusztító felkelés (1514), irányító elitje odaveszett a mohácsi csatában (1526), majd három részre szakadt (1529). Joggal gondolhatnánk, hogy a korabeli Magyarországon fontosabb lehetett a túlélés, mint a vallási viták folytatása, mégis a reformáció nagyjai között ekkor jelentek meg azok a személyek, akik évszázadokra meghatározták a magyar reformátusság arculatát.

Ismerkedjünk meg most kicsit közelebbről egyikükkel, Szegedi Kis Istvánnal (1505-1572), aki viszontagságos és fordulatos élete során tanult és tanított Szegeden, Krakkóban, Wittenbergben, Csanádon, Tolnában, Laskón, Cegléden, Békésen, Mezőtúron és végül Ráckevén (hogy csak a legjelentősebb állomásokat említsük).  Mivel életében rengeteget költözött és üldözték, csupán néhány munkája maradt ránk írásban, ezek mégis nagy jelentőségűek. Azonban ránk maradtak azok az iskolák, amelyekben tanított és amelyeket alapított a török megszállás alatt lévő hódoltságban. Munkássága miatt ellenségei többször feljelentették, megverték, Csanádon 200 könyvét elpusztították, majd végül egy ellensége feljelentette a török hatóságnál, és emiatt török fogságba került. Itt raboskodva országos gyűjtés indult, hogy az akkor már nagyhírű Szegedit kiszabadítsák, de a fogvatartója látva, milyen értékes foglyot ejtett, nem engedte el. Végül 1563-ban szabadult ki, és ettől kezdve életének utolsó kilenc évét nyugalomban élte Ráckevén. Itt – Magyarországon elsőként -összefoglalja a református hit alapjait, és ír egy Szentháromságról szóló értekezést.

Tudtad-e?

Szegedi Kis István viszontagságos életét családi tragédiák is súlyosbították: két feleségét, Orsolyát és Erzsébetet, illetve hét gyermekét temette el. Mindegyikük számára ő költött sírfeliratot.

Utódai a „reformáció Józsuéja” címmel illették.

Több társával együtt meghonosította a gyászos siratóéneket, az úgynevezett „jeremiádot” irodalmi formaként, amelyben az ország állapotát siratták és vitték Isten elé.

Egyik saját szerzeményű énekét mi is énekelhetjük, énekeskönyvünkben ez a 248. dicséret.

Fia, István szintén Wittenbergben tanult, taníttatását Szegedi török rabtartója, Peruiz fizette, akit megérintett a reformátor hite.

Engem az ő életpéldája egyszerre gyönyörködtet és borzaszt el, int hűséges helytállásra és fáradhatatlan munkára. Mert Szegedi a teherhordozás és a munka embere volt, aki lelkeket mentett, tanított és vitázott akkor is, amikor mások feladták és elhagyták a korabeli Magyarországot. Szeretnék az lenni kicsiben Kárpátalján, aki ő volt nagyban a török és osztrák megszállás alatt senyvedő, szétdarabolt országban.  Szabadulás után kiáltó, és a Szabadító Úr munkájába beálló, fáradhatatlan szolga.

Végezetül egy idézet tőle, amely 1565-ből üzen 2016 Kárpátaljájára is:

„Gyakran az Istennek noha szavát hallgatjuk,

Megmaradásunkat ingyen sem reménlhetjük,

Mert mind veszten veszni szegény országunkat Szemeinkkel jól látjuk.

(…)

Kegyelmes az Isten, nem ver örökké minket,

Egy szempillantásig hagyott most csak el minket,

De örökké való irgalmasságából ismég felemel minket.”

 Szerző: Laskoti Zoltán

Források:

Faragó Bálint: Szegedi Kis István. In: Protestáns Szemle 1909, 421-443.o. (http://leporollak.hu/egyhtori/cikkek/PS09_421.HTM)

Kiss Endre József: Egy reformátori életmű (…)