„Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam” Zsolt 139,15a

Csodálatos, ahogy Isten az üzeneteit küldi – néha csendesen, lágyan, máskor hirtelen és váratlanul. Elmesélem, hogyan oktatott engem legutóbb egy hétvégi ifjúsági lelkigyakorlaton, amit én tartottam a templomunkban.

Egyik esti közös program alatt láttam, hogy egy tizenhárom év körüli lány kinn üldögél egyedül az előtérben. Leültem mellé, és megkérdeztem, miért nincs benn a többiekkel.

Válasza határozott volt: „Azért, mert ez az egész csak színjáték. Végig arról szólt a hétvége, hogy legyünk valódi önmagunk, hagyjunk fel a pózolással, mindenki nagyon barátságos, kedves. De ha visszamegyünk az iskolába, ezek a lányok szóba se állnak majd velem. Hát ezért hagytam ott őket.”

Előzőleg felborulhatott a táskája, mert a tartalma ott volt a padon kettőnk között. Ez sem volt véletlen. Kézbe vettem a mobilját, és megkérdeztem: „Ha most fognám a mobilodat, és elsétálnék vele, mit tennél?”

Megrökönyödve nézett rám: „Visszavenném tőled. Az egész életem benne van abban a készülékben!”

Most egy szájfényt vettem fel a padról, és megkérdeztem, mennyibe kerül. Másfél dollár. „Tegyük fel, hogy idejönne egyik lány azok közül, akikről beszéltél, és elvinné innen a szájfényedet. Mit csinálnál?”

„Nekiugranék” – közölte azonnal.

„Verekednél egy másfél dolláros szájfényért? Miért?”

Válasza természetes és magabiztos volt. „Azért, mert az enyém. Nem az övé.”

Ránéztem erre a nővé serdülő kislányra. „Igazad van – mondtam. – Ez a szájfény nem az övéké. A tied. És ugyanígy tied a hited is Istenben. Legalább olyan határozottan meg kell védened, mint ezt a másfél dolláros szájfényt. Vagy akár a mobilodat. Nem engedheted, hogy az emberek mindegyre elvegyenek tőled valamit, ami a tied és Istené.”

Amint ezek a szavak elhagyták a számat, éreztem, hogy a lecke nemcsak ennek a fiatal lánynak szól. Nekem is hallgatnom kell saját tanácsomra. Egy olyan világban, ahol gyakran okoznak csalódást nekünk az emberek, könnyen átengedjük hitünk vagy önmagunk egy-egy darabkáját. Olyan embereknek, akik nem is igénylik azt. Természetes reakció lehet ez például a külső tökéletességre törekvő társadalmunkban. Megtesszük mindannyiszor, amikor kevesebbnek érezzük magunkat, mert nem vagyunk elég csinosak, elég vékonyak, elég – akármilyenek.

Olyan egyszerű, és mégis olyan nehéz felfogni, amit a 139. zsoltár mond, hogy Isten teremtett minket, és ismert a kezdetektől fogva. „Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam” – olvassuk a Bibliában. Csak Ő látott minket, miközben aprólékosan megformálta minden porcikánkat.

Csak egy kiváló művész képes erre. Mint mikor valaki millió szálból finom faliképet sző, Isten gondosan egyedivé alkotta szépségünket. De nemcsak tökéletesre formált, hanem az Övéi vagyunk.

Isten szereti gyermekét, akit megalkotott. Szeret lelkünk mélyéig mindenestül. Szépséget öntött azokba az adottságainkba, amiket másokkal összevetve gyakran kevésnek tartunk.

Én is igyekszem megtanulni a leckét. Gyakorlással sikerülni fog. Isten szeret. Úgy vagyok jó, ahogy megalkotott. Kincsként védelmez. Az Övé vagyok.

Atyám, add, hogy ragaszkodjam az igazsághoz, hogy csodálatos Alkotó vagy, és nem hibáztál, mialatt megalkottál engem. Segíts, hogy a Te gondolataidat és véleményedet rólam többre tartsam a másokénál. Ámen.

forrás: Lisa Wingate: Giving Away Pieces of Ourselves Encouragement for today, 2013.11.15. www.proverbs31.org fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu