„Mert az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez.”

Korinthusbelikhez írt második levél 7. fejezet 10. vers

Megbántottam-e már Istent? Igen, többször is és nagyon bántam. De amit még ennél is jobban bántam, hogy ezt újra és újra megetettem és megteszem. Próbálom elhagyni a bűnt, de sokszor csak az után eszmélek rá, hogy rosszat tettem, miután már megtettem. Szégyellem magam, mert megbántom azt, aki a legjobban szeret.

Ehhez hasonló érzések mindenkiben megfogalmazódtak már, azért, mert átéltünk hasonlót. Megbántottuk azt, aki hozzánk a legközelebb áll, házastárs, szülő, testvér, barát. Habár nehezemre esik felfogni, hogy Isten ezeknél a személyeknél is jobban szeret, jobban törődik velem, mégis számtalanszor megbántottam Őt.

Ehhez kell segítség, hogy felismerjem, megbántottam Őt. Csak úgy, mint egy konfliktusban, óhatatlan hogy megbántjuk egymást, mert olyan szavakat mondunk, vagy olyat teszünk, ami a másiknak fájdalmat okoz. Amikor erre rádöbbenünk, következik a lelkiismeret furdalás, a bánkódás, szomorúság. Pál azért szomorkodik, mert határozottan figyelmezteti a korinthusiakat arra, hogy hibát követtek el, és ezt Pál igen-igen határozottan teszi, amit később ő maga is észre vesz, hogy ez egy kicsit erősre sikerült. Ám azonban ez az erőteljesség jó megoldást szül, és jóra vezet, annak ellenére is, hogy az embernek az elején rosszul esik a határozott intés. De ez olyan megtéréshez vezet, olyan hitre juttat, amire emlékeztetni kellett az embereket.

Nem ritkán engem is figyelmeztetni kell arra, hogy le ne térjek az Isten útjáról, mert habár minden erőmmel azon vagyok, hogy megmaradjak az Isten iránti hűségben, néha elfáradok, a figyelmem gyengül. Ezért kell beszélgetni minden nap az Istennel, hogy folyamatos kapcsolatot tudjak Vele fenntartani, mert ebben az esetben nem kell félnem a veszélyektől, bajoktól, és bánkódnom sem kell.

A bánkódás, szomorkodás az én lelkemet nagyon megviseli, és el kell telnie néhány napnak is, mire újra rendbe jövök. Ez azt okozza, hogy sok időt veszítek az önmarcangolás miatt, és addig is szem elől veszítem a végső célt, az életem célját, Jézus Krisztust, az én Megváltómat!