Mekkora az én hitem? Elég? Miből, kiből áll? Emberekből? Mondatokból? Érzésekből? Eseményekből? Tapasztalatokból? Könyvekből?

Emberek. Vannak negatív hőseim. Ma is érzem a szégyent, amit gyerekkoromban egy pap okozott egy hittanórán, amikor rám szólt egy kételkedő megjegyzésem miatt, hogy ilyet többet meg ne halljon. Hangomat sem hallotta ezután.

Pozitív hőseim is vannak. Például apai nagymamám. Templomba nem járt, Bibliát sem olvasott. Nem játszott velünk soha, nem is beszélgettünk. Mindig sietett. Gyalog ment faluról-falura. Ha rábírtuk, hogy menjünk autóval, beült, összetette két kezét, és ezt mondta: "Jézus, segíts!" Csak ezután indulhattunk. Később már nem bírt menni, csendesen üldögélt az udvaron, kezében olvasó, mindig haladt az árnyékkal, és imádkozott. Ha feltekintett élénk, csillogó, mosolygós volt a szeme.

A férjem: bár sokkal később kezdte az Istennel és az országával való ismerkedést, mégis jobban otthon érzi itt magát, mint én. Csodálom ezt a lelkületét, a nyitottságát, egészséges kíváncsiságát, a kérdéseit, amik Isten megismerésére irányulnak. És nagyon szeretem, amikor háborog, hogy nem ért valamit. Ilyenkor csak össze kell foglalni, meg kell fogalmazni, ki kell mondani, amit érez, amit megél, amit csinál és azt mondani: "Látod, ez az! Csak csináld így tovább!"

Események:

10 éves lehettem, amikor egyszer gyónás után bűntelennek éreztem magam. Különleges érzés volt ez. Emlékszem, ahogy megpróbáltam vigyázni, még lépkedni is csak nagyon óvatosan lépkedtem, hogy minél tovább tartson ez az állapot.

Fontos még a megtérésem, a konfirmációm, az esküvőnk, és még sok-sok valakivel vagy egyedül megélt pillanat. Istentiszteletek, beszélgetések, írások, levelek, csendek, az a hatalmas padovai katolikus templom, és a kicsi gyerekkori, vagy a szilvásváradi református, és persze az is, ahová most járunk.

Könyvek:

Van, hogy úgy érzem, nem igazodok el a világban és épp nincs emberem, akihez fordulhatnék. Ilyenkor olvasok. A könyvek jóbarátok. Amit ma mondanak, azt mondják holnap is. Őszinték. Találkozhatok velük. Egy jókor olvasott jó könyv tanít, útbaigazít, lelket simogat, elgondolkoztat, válaszol, kérdez ...

Hogy miből áll a hitem? Emberekből, könyvekből, eseményekből, élményekből, dalokból, valósággá vált, vagy megértett Igékből. Mi lenne, ha ezek nem lennének? Nem tudom, talán elveszíteném a hitem és vele együtt magamat is. Isten van, Ő lenne akkor is. Nem Rá kell vigyáznom, nem Őt kell megőriznem, és még csak nem is magamat, hanem a hitemet és a lelkem. Isten állandó, örök Isten. A hitem viszont változó emberi hit. Alapja az Isten, de mégis függ mindattól amiből áll. Hol egészen kicsi, bizonytalan valami, hol az égig ér. Így most azért imádkozom, hogy ha elveszíteném a hitem, kapjak újra kegyelmet Istentől, teremtse meg bennem újra a vágyat, adjon újra egy pici hitet, hogy tovább tudjak találkozni, beszélgetni, írni, olvasni, imádkozni, szeretni, élni.

A hit Isten ajándéka. Ha ezt látom, akkor látom Isten hatalmasságát és az én jelentéktelenségemet. Ebben a viszonylatban már nincs mértékegység és idő. Nincs kicsi hit, vagy nagy, nincs kevés vagy sok, hangos ima vagy halk. Ennek az Ajándéknak, ennek a Hatalmasságnak, Végtelenségnek nem lehet megfelelni, elrontani, jól csinálni. Ezt csak elfogadni lehet és örülni neki, engedni, hogy hála töltse el a szívemet, és szeretni Őt és mindazt, amit ad. Lassan-lassan hatással lesz ez a földi mértékegységeimre, bizalmatlanságomra, megfelelni akarásomra, kívülállóságomra, elvárásaimra, kishitűségemre, félelmeimre, kérdéseimre. Így remélem.

Utószó

Leírtam, összefoglaltam mindezt. Aztán egyik napról a másikra nagyon nehéz lett az élet. És mintha ezzel az írásommal egy listát adtam volna a Romboló kezébe, hogy „nézd ebből áll az én hitem, ez az én kincsem, ezeket, őket kaptam kapaszkodónak, kapocsnak Istentől, Istenhez”. Ő pedig szépen módszeresen mindről, mindenkiről lefejtette a kezem.

Azt vettem észre, hogy nem olvasok. Nincs időm. Egy jó könyv mélyen érint. Úgy mint egy igazán jó beszélgetés. Magával visz. És ezt nem engedhetem meg magamnak most.

Nem beszélgetek. 

Nem akarok templomba menni. Ott nem rakhatom zsebre a lelkem, hisz azzal vagyok jelen. De túl nagy volt benne a zűrzavar. 

Bibliát sem olvasok. Csak ott találnék rá időt, helyet, csendet. 

Nem találok a zenehallgatásra megfelelő alkalmat. Egyedül szeretek. A dalok megérintenek, gyakran sírok. 

Egy számomra fontos ember nem az emberem többé.

Ott álltam ezekkel a gondolatokkal, könnyekkel a szememben, üres, leeresztett kezekkel.

Aztán összekulcsoltam a kezeim. Mert nem maradt semmi másom csak az ima.

Ez nyitotta újra résnyire az ajtót a lelkemben.

Rácz Kornélia