Már kislány koromban is éreztem és 40 éves koromra nagyon nehezen, de elfogadtam, hogy nehezebben, lassabban értem meg a világot, a körülöttem történő dolgokat, az embereket és a fogalmakat.

Amikor elkezdtünk templomba járni csak kapkodtam a fejem. Gyülekezet, lelkész, lelkipásztor, lelki élet, szolgálat, testvér… Mindegyikkel meggyűlt a bajom, és volt, amelyikbe bele is tört a bicskám. 

Közösségünkben a továbbadás éve van. Sokszor elhangzik a misszió szó. Próbáltam lassan közelíteni a fogalomhoz, hogy ne riasszon el, adjak magamnak esélyt, hogy megértsem.

Az egyik igehirdetés után lüktető halántékkal távoztam. „Van-e bennünk tűz, amikor az Evangéliumról beszélünk másoknak? Meg akarjuk-e őket győzni? Vagy félünk?” – zakatoltak bennem a kérdések hazafelé.

Nem értettem, hogy miért zaklatott ez fel ennyire. Mögé kellett néznem. 

25 évet kellett visszamennem az időben, hogy megtaláljam azt a hozzám közel álló fiatalembert, aki egy keresztény felekezet tagjaként tűzzel, hévvel, hangosan, számomra már erőszakosan hirdette mindenkinek az Evangéliumot. Kiemelte, részletezte, hogy mi vár ránk, ha nem térünk meg. Életével, mozdulataival nem igazolta viszont, hogy Jézussal járni jó, hogy valóban ez az egyetlen helyes út. Félelmetes, taszító, hiteltelen volt.

Amikor 20 évvel később családommal elindultunk a hit útján, féltem. Hogy a gyermekeim nem tudnak majd beilleszkedni a világi közösségeikbe, a barátaink elfordulnak tőlünk, bizonyos partikra már nem kapunk meghívót. Hogy megváltozom, és attól is, hogy a férjem megváltozik.

De aztán hangosabb volt bennem az a mondat, hogy „Isten nélkül nem lehet gyereket nevelni.” Ma több barátunk van, mint volt. Megváltoztunk és ez jó nekünk. Bizonyos bulikba tényleg nem hívnak már meg minket, de minden vasárnap délelőtt vár minket a Házigazda a Házába szeretettel, olykor-olykor kenyérrel és borral. 

Lüktető halántékom lecsendesült, de még mindig nem tudtam, hogy mi az a misszió.

Meg kellett töltenem ezt a fogalmat tartalommal.

Azt gondolom, hogy fontos, hogy engedjük meg magunknak, hogy féljünk. A félelmeink lehetnek a barátaink. Amik jelzik az elakadásokat, gátakat. Engedjük meg magunknak, hogy bűntudatunk legyen, ha látjuk, hogy valaki nem jó úton jár, vagy ha nem indultunk el valaki felé. Ez jelzi azt a belső vágyat, ami a misszió lényege. Engedjük meg magunknak, hogy azt érezzük, hogy fogalmunk sincs, hogy mi az a misszió, és hogy hogyan kezdjünk hozzá. Mert akkor nem tudunk mást tenni, mint az egyetlen igaz és tökéletes Példaképünkre tekinteni. 

Aki van, hogy csak ennyit mond: „Jöjjetek énutánam…” és akiket hív kérdés nélkül, azonnal követik őt. Gyógyít, segít, tanít, és sosem veszíti el a Fókuszt, a Forrást. Imádkozik. Magyaráz, és cselekszik. Kérdéseket tesz fel, gondolkoztat. Nem vár hálát, nem ünnepelteti magát. Lehet tőle kérdezni, válaszol. 

Mindig pontosan időzít. Van, hogy azt mondta, ne beszéljenek a tettéről, mert még nincs itt az ideje. Van, hogy kérte, mondják el, amit megéltek Vele.

Arra biztat minket, hogy jelenlétünkkel, életünkkel mutassuk az utat társainknak: „ Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jócselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” Mt. 5.16

Bátran kimond logikátlannak tűnő, vagy akár szigorú mondatokat is. 

Nem egyedül végzi a missziót. Pedig megtehetné, lenne rá hatalma, ereje az Úrtól. De megengedi a tanítványoknak, hogy részesüljenek ebből, hogy munkatársai lehessenek. Felkészíti őket. A sikertelenségre is. Ad eszközt, hogy ha erejük fogytán van, imádkozzanak, böjtöljenek. És az 5000 ember megvendégelésénél szemléletesen, egyértelműen megmutatja, hogy ha kiürült a kosarunk, amivel az emberekhez mentünk, Kihez kell fordulnunk, hogy újra megtöltsük. Van hogy magukra hagyja őket a viharban, a bajban, hogy megtanuljanak bízni. És van, hogy sírva fakad, elkeseredik, egyedüllétre vágyik.

Felfegyverez minket. Az önismeretünk a páncélunk, istenismeretünk pedig pajzsunk lehet. 

Vegyük magunkra ezeket a fegyvereket és engedjük meg, hogy Isten a legváltozatosabb, legszemélyesebb módon szólítsa meg az embereket. Tűzzel, hévvel, hangosan. Vagy alázattal, halkan, lassan. Egy mondattal berobbanva valaki életébe. Vagy hosszú idő alatt kiérlelve az elhatározást. Egy könyvvel, egy a kellő pillanatban nyújtott zsebkendővel, egy mosollyal, egy mély beszélgetéssel. Egy odavetett félmondattal: „Van kedved velem vasárnap templomba jönni?” Egy öleléssel, egy bizonyságtétellel, arról, hogy hogyan találtuk meg egy krízisből a kiutat, hogyan lett a miénk a minden értelmet felülmúló békesség. Vitával, érvekkel, halk imával, zenével. És ha Ő megengedi, hogy akár egy emberhez is általunk jusson el az örömhír, akkor csak hagyjuk, engedjük, hogy betöltsön minket a hála és örüljünk együtt az angyalokkal annak az egy bűnösnek a megtérésén is.

Rácz Kornélia

fotó: pinterest.com