Kovács Endre, a Barnabás Csoport egyik munkatársa hívta életre a lelkiségi esteket, amelyet a múlt évben nagy érdeklődés övezett a budapesti teológián. Idén ősszel református és evangélikus lelkipásztorok és gyülekezeti tagok, az SDG és a MEKDSZ összefogásával folytatódik a sorozat, amelynek a Szilágyi Dezső téri református templom ad otthont.

Fekete Ágnes református lelkipásztor, a Magyar Rádió Református Félóra című műsorának szerkesztője, az estek egyik koordinátora többekkel együtt úgy véli, hogy a református egyházban nincs az imádságnak valódi kultúrája.
„Azt tapasztalom, hogy imáink egyoldalúvá váltak. Legtöbbször egyfajta racionális tevékenységet jelentenek: összekulcsoljuk a kezünket, meghajtjuk fejünket, és mondjuk, mondjuk. Sokszor időt sem adunk arra, hogy meghalljuk Istent, így ez nem párbeszéd, hanem a mi monológunk Istennek. Az imádság ennél sokkal több. Ezért is határoztuk el, hogy szervezünk négy estét, amelyeken az imáról beszélgetünk interaktív módon. Lesznek előadások, beszélgetések és természetesen imádkozunk is."

Vissza a gyökerekhez
Fekete Ágnes sok reformátussal találkozott katolikus szerzetesi közösségekben, ahol imádkozni tanítanak a szerzetesek. Ezekből a tapasztalatokból fogalmazódott meg a gondolat, hogy a református egyházban érdemes lenne tanulni az imádságot, vissza kellene találni gyökereinkhez.
„Komolyan kellene venni például azt a tényt, hogy az elmúlt kétezer év nagy megújulási mozgalmai mind visszanyúltak a zsoltárokhoz, így a reformáció is. Egészen más úgy imádkozni, hogy egy nagyon régi ima által bekerülök a hit vérkeringésébe. Személyes panaszomat úgy tárhatom fel Istennek, hogy az egómat meghaladom ezzel. Az élet részesedés. Nem én „csinálom" az életet, hanem Isten. Az Ő világa készen áll, én ebben élhetek. Az alázat az egyetlen útja annak, hogy megtanuljunk imádkozni. Ezért a természet talán a legalkalmasabb hely erre, látom a felhőket, látom a csillagokat, amelyek már nincsenek is, fényévekre tőlem, nézem a millió éves sziklákat, és kérdezem: ki vagyok én?"

A szív imájának hiánya
„Kálvin kitérdelte a szőnyegét. A mi reformátorunk térden imádkozott! Az imának ma is meg kell teremteni a terét. Először is meg kellene tanulnunk csendben lenni. Ha egy református istentiszteleten öt perc csönd van, már mindenki feszeng. Pedig jó dolog a csend! Az ember szinte a tagjaiban érzi, ahogyan eltávolodik ennek a világnak a zajától. Valamikor, a 19. században, az akkori ébredési mozgalom folytán kialakult egyfajta imamód, amit ma egyetlenként gyakorol a református közösség. Meg kellene látni azt is, amire a 21. századi ember éhes. Ez pedig a tartalmas csönd, amelyben Isten meg tudja szólítani az embert. Nekem például legutóbbi mély imamegértéseim mind a fölöttünk levő hegyen voltak. „Kopíroztam" ezzel Jézust, mert Ő is szeretett feljárni a hegyre. Sokat beszélgettünk lelkész kollégáimmal arról az űrről, amelyet talán így lenne a legtalálóbb megfogalmazni: a szív imájának a hiánya. A velük zajlott beszélgetésekből alakult ki a négy este tematikája."

1. Az imádságnak rendje van - beszélgetőtárs: Závodi Zsuzsa és Fekete Ágnes
2. Az imádsághoz csend kell - beszélgetőtárs: Gacsályi Zsolt
3. Az imádsághoz önvizsgálatra van szükség - beszélgetőtárs: Sebestyén Katalin
4. Az ima összeköt a régiekkel, zsoltárokat imádkozunk - beszélgetőtárs: Varga Gyöngyi

Mindenkit szeretettel hívunk, akit érdekel a téma, amit nagyon is aktuálisnak tartok. Rengetegen járnak különféle helyekre, meditációkra, mert lelki éhség van bennük, de szeretnénk megmutatni, hogy nálunk is lehet imádkozni, és nem kell a reformátusoknak más mintákat követni – tette hozzá Fekete Ágnes.

Kálvin az Institutióban így ír az imádságról:

„Az imádság jóvoltából juthatunk hozzá ahhoz a kincshez, amely a mennyei Atyánál van letéve számunkra. Az imádság ugyanis az emberek sajátos kommunikációja Istennel, mely által mennyei szentélyébe lépve Istent szemtől szemben emlékeztetik ígéreteire, hogy a szükség idején megtapasztalhassák: nem hiába hittek a szóban tett ígéreteknek. Látnunk kell tehát, hogy amit az Úr ígér, azt nemcsak remélnünk, hanem parancsa szerint kérnünk is kell könyörgéseinkben. Bizony az imádsággal ássuk ki azt a kincset, amelyre az úr evangéliuma rámutatott, hitünk pedig meglátott. Nincs olyan szó, amellyel megfelelően kifejezhetnénk, hogy mennyire fontos és hasznos az imádság gyakorlása. Nem ok nélkül tanúsítja a mennyei Atya, hogy csak az nyeri el üdvözítő oltalmát, aki nevét segítségül hívja, mert imádságban kérjük jelenlétét és gondviselését, hogy életünk dolgai fölött őrködjék, ezzel kérjük erejét, hogy minket, bűnnel megterhelteket irgalmasan kegyelmébe fogadjon, egyszóval ezzel kérjük, hogy a maga teljességében nyilatkoztassa ki magát nekünk. Ebből születik lelkiismeretünk mérhetetlen nyugalma és békessége."(Kálvin az imádságról – Institutio)