„Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból. Tekintse inkább alázatosan egyik a másikat magánál kiválóbbnak.” Fil2,3

Egyik túloldali ülésen ült, és motyogott magában. Egy hajnali gépre szálltam fel Texasban a hétvégi konferencia után, ahol együtt szolgáltam Lysával. Átpillantottam a motyogó férfira, s azt gondoltam magamban: „Na fiam, ez érdekes lesz.” Aztán lehunytam a szemem, hogy megnyugodjam.

Pár pillanat múlva rájött, hogy rossz helyen ül, összeszedte a holmiját, és áthurcolkodott a mellettem lévő ülésre. „Kezdődik”- gondoltam.

Őszintén megvallva, kicsit ideges lettem. Szokott udvariassággal tudomásul vettük, hogy együtt fogunk utazni, majd újra lehunytam a szemem, várva, hogy felszálljon a gép. Tovább beszélt magában, mialatt kibámult az ablakon. Így telt néhány perc. Próbáltam elaludni. Végül valahol a lelkem mélyéről éreztem, hogy beszélgetnem kell a mellettem ülővel, bár énem egy része még mindig meg akart győzni arról, hogy hagyjam csukva a szemem, s maradjak bezárva a komfortzónámba.

„Mondjon valamit magáról”, adtam meg magam mosolyogva.

Elmondta, hogy Henrynek hívják. Aztán legalább annyi kérdést tett fel nekem, mint én őneki. Minden válaszomra kedvesen mosolygott: „Ez jól hangzik”.

Bocsánatkérően néztem körül, mert Henry nagy hangon társalgott velem.

Ekkor éreztem meg, hogy három szó kristálytisztán jelenik meg az elmémben: „Ez én vagyok”.

Meglepődtem. Elgondolkoztam és nagyot nyeltem. Párat pislogtam, majd tétován megkérdeztem: „Te, Uram?”

„Ő én vagyok”, éreztem újra tisztán a szelíd választ. Majd: „Nézz rám.”

Ekkor eszembe jutottak a szavai: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” Máté 25,40.

Tekintetem azonnal meglágyult. Kutatva néztem Henryre, mialatt csevegett. Minden részletet megvizsgáltam az arcán. Észrevettem ápolatlan szakállát, bozontos szemöldökét, mélyen a szemébe néztem, azt mondta, nem lát túl jól.

Henry a nagymamája temetésére utazott pár állammal odébb. Nemsokára találkozik az apjával, akit 25 éve nem látott. Beszélgetésünk során megtudtam, hogy Poland szindrómával született. Bal kezén, mely kisebb volt a másiknál, ujjai nem mozogtak, felső testének bal oldala le volt bénulva. Abbahagyta a középiskolát, mert nem bírta a társai gúnyolódását.

Érdeklődéssel hallgattam, amikor a számítógép iránti szenvedélyéről beszélt. Megkapó volt a tudása, számos további kérdést tettem fel neki. Boldogan rágcsáltuk a nálam lévő ropogtatnivalót, miközben ő beszélt, én pedig hallgattam. Korábbi fenntartásaim nyomtalanul eltűntek.

Utolsó szavai hozzám ezek voltak: „Mások soha nem beszélgetnek így velem.”

Könnyeimmel küszködve segítettem neki elolvasni a gép adatait, amire át kellett szállnia. Kedvesen mosolyogva búcsúztam el tőle, de a szívem szomorú volt, ahogy leszálltunk a gépről. Tudtam, milyen kevés választott el, hogy én is úgy viselkedjem, mint „mások”. Nagyon kevés. És hányszor megtörtént már, hogy olyan voltam, mint mások.

Egész hétvégén lelkigyakorlatot vezettem asszonyoknak, s most nehezemre esett beszélgetést kezdeni egy törékeny lélekkel, aki mellém ült, és titokban könyörgött figyelmemért.

A Henryvel való találkozás megváltoztatott.

Megtanított rá, hogy naponta imádkozzam mélyebbre néző szemért, élesebben halló fülért, és az új megvilágítást alázatosan befogadó szívért. Nyisd meg szívem szemét, Uram. Úgy akarok nézni másokra, ahogy Te nézel. Mert ha ezt teszem, megtanulok valamit. És minél többet tanulok, annál közelebb jutok Ahhoz, Aki mindeneket teremtett.

Vedd észre a te Henrydet, ha találkozol vele.

Uram, egyre jobban akarlak ismerni Téged. Segíts, hogy a felszín mögé lássak, és alázatosan öleljem magamhoz a körülöttem élőket, vágyva arra, hogy újra meg újra tanuljak valamit. Kérlek, taníts, Uram. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2011.04.11.Holly Good, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu,