„A testi ember bizony testiekre vágyik, a lelki ember ellenben lelkiekre törekszik. De a test kívánsága a halálba vezet, a lélek vágyódása ellenben élet és béke.” Róm 8,5-6

Van egy pillanat a háziorvosi váróban, amitől mindig rettegek. Nem az, amikor rám teszik a köpenynek csúfolt papírszalvétát. Még csak az sem, amikor megbökik az ujjam – pedig irtózom a vértől. Azt a pillanatot utálom, mikor a nővér befejezi az adatok felvételét, felkapja a tábláját, és közli, hogy a doktor úr mindjárt fogad.

Becsukja maga után az ajtót, és én ott maradok a következő percek kellemetlen tudatával. Mert tudom, mit fogok hallani. Ugyanazt, mint máskor. Hogy nem vagyok megfelelő. Nem vagyok olyan, amilyen lehetnék. Nem vagyok ideális. A táblázat megmutatja, mennyi lenne a tökéletes testsúlyom, és én bizony annál több vagyok. A táblázat könyörtelen, nem ismer kegyelmet. Nem veszi figyelembe a koromat, hogy hány gyermeknek adtam életet, hogy a férjem három tele tányér ételt is megehet vacsorára, mégsem látszik meg rajta. Nem, a táblázat elvárja a tökéletességet.

Pár éve hallottam egy igét, ami olyan volt, mint a testsúly/magasság táblázat. Egyetlen mondat, amihez mérhetem saját értékemet, tökéletességre törekvésemet. „Legyetek tehát tökéletesek, amint mennyei Atyátok tökéletes” (Mt 5,48).

Azt képzeltem, ez az ige engem igazol, amikor felöltöztetem családtagjaimat egymáshoz illő pulóverbe, hogy elkészítsük a karácsonyi képeslapunkat júliusban, mert végre tökéletesre sikerült a frizurám. Igazolja, hogy méregdrága fogkrémet használok, mert teát és kávét iszom, s annak nyoma marad a fogzománcon. Erre hivatkozhatom, mikor nagytakarítást végeztetek családtagjaimmal, mert lehet, hogy másnap beugrik a barátnőm. Ez az ige szolgált a tökéletes fénykép, a tökéletes fogkefe, a tökéletesen tiszta otthon igazolására. Ugyanakkor állandó csalódást, néha duzzogást is okozott, mert az életem, az alakom, a családom nem ütötte meg a bennem kialakult eszmény mértékét. Ahelyett, hogy jóérzést, megelégedést nyújtott volna, táplálta, súlyosbította önértékelési gondjaimat. Ki van zárva, hogy Jézusnak ez lett volna a szándéka!

Mióta először hallottam ezt az igét, eltelt néhány év, és ezalatt kialakult egy elméletem: Ha Isten teremtette az életet, egyedül ő mondhatja meg, milyennek kell lennie. Ez a meggyőződés késztetett rá, hogy utánajárjak, hogyan értette Jézus a „tökéletes” jelzőt.

A „tökéletes” jelentése az ógörögben nem egészen az volt, amit mi értünk most rajta. A görög ’teleos’ jelentése: „teljes, felnőtt, fejlődő”.

Az első két szó beteljesedett állapotot jelöl, a harmadik viszont folyamatban lévőt.

A tökéletesség tehát, amit Jézus elvár, már kész, és mégis még fejlődésben van. Teljes Benne; még kialakulóban bennünk. Megengedi, hogy ne legyünk még készen!

A tökéletességnek ez a meghatározása nem tökéletes alakot, patyolat-otthont, tévedhetetlenséget takar tehát, hanem a jellem érettségére vonatkozik. Jézus nem törődik azzal, ha poros a kredenc, ha teafolt látszik a fogunkon, vagy meg van karcolva az autónk. Az sem érdekli, mennyire illik az ágytakaró a függönyhöz. Ő a lelkünk érettségével foglalkozik.

Azt tanítja Jézus, hogy értékünket csak az befolyásolja, mennyire tükrözzük az ő jellemét. Jó szívvel adni és kapni. Ahogy János írja az 1 Ján 3,18-20-ban: „Gyermekeim, ne szóval és beszéddel szeressünk, hanem tettel és igazsággal. Erről ismerjük fel, hogy az igazságból valók vagyunk-e, és így lehet nyugodt a szívünk az ő színe előtt. Ha szívünk vádol minket valamivel, az Isten fölötte áll szívünknek, ő mindent tud” (1Jn 3,18-20).

Jó hír ez egy gyógyulófélben lévő perfekcionistának.

Uram, köszönöm kegyelmedet! Köszönöm irgalmadat! Köszönöm, hogy erőt adsz a Hozzád hasonuláshoz, mialatt igyekszem Igédet követni. Köszönöm, hogy Téged nem érdekelnek a porcicák, sem a foltos ingek. Segíts, hogy én is kevesebbet törődjek ezekkel a dolgokkal, és fordítsam Rád szívem figyelmét. Jézus nevében, Ámen.

(Encouragement for today, 2012.01.13.Rachel Olsen, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)

Bejegyezte: Csendes Percek Istennel - Virtuális Kávézó Nőknek dátum: 6:00 1 megjegyzés: A bejegyzésre mutató linkek 

Küldés e-mailben

BlogThis!

Megosztás a Twitteren

Megosztás a Facebookon

Megosztás a Pinteresten

Címkék: Csendes percek, Kegyelem, önértékelés

2017. január 3., kedd

Nem igyekeznél, Istenem?

„Sárai, Ábrám felesége nem szült gyermeket, volt azonban neki egy Hágár nevű egyiptomi szolgálója. Sárai így szólt Ábrámhoz: „Nézd, az Úr nem adott nekem gyermeket. Menj be szolgálómhoz, általa talán gyermekhez jutok.” Ábrám megfogadta Sárai tanácsát.” Ter 16,1-2

Érthetetlen volt az egész. Az elvárások tökéletesen illettek rám. Tudtam, hogy Isten akarta, hogy észrevegyem ezt a lehetőséget, mert ismerte szívem vágyát a missziós munka iránt. De az ajtók bezárultak, én kívül maradtam, és nem értettem, miért.

A múló hetekből évek lettek, és a csüggedés futóhomokja lassan maga alá temetett. Úgy éreztem, már senki nem tart számon, és sajnálattal gondoltam vissza az elveszített lehetőségre. Talán valamit még tehettem volna. Nem használtam ki minden lehetőséget.

Telt-múlt az idő, és én nem jutottam egy lépéssel sem közelebb álmaim megvalósulásához. Nem értettem, miért tartott vissza Isten attól a tökéletes állástól.

Mai alapigénkben Sárai, Ábrám felesége, hasonlóképpen érezte magát. Isten utódot ígért neki – annyit, mint csillag az égen (Ter 15,5) – és ketyegett az óra. Sárai egyre idősebb lett, és ezzel együtt nőtt az aggodalma, amiért még nincs gyermeke.

Talán ő is azt érezte, hogy Isten már nem foglalkozik vele, ezért ideje saját kezébe venni a dolgokat. Úgy döntött, nem vár tovább, és kigondolt egy tervet, amivel teljesül a vágya. Így is történt, egy várandós nővel és sok-sok problémával lett gazdagabb. Abban a korban nem volt kivételes, amit tett: Hágárt, egyiptomi szolgálóját, adta oda Ábrámnak, béranyaként. Ám a terve visszaütött. Hágár várandós lett, de ezzel együtt kicsit nagyképű is. Eggyel többen nézték le most már meddősége miatt, és Sárai még nyomorultabbul érezte magát.

Bárcsak várt volna az intézkedés helyett!

Nekem is nagyon nehéz volt a várakozás. Nem értettem, Isten miért húzza az időt. Ám amikor egyszer csak megnyílt az út a valóban tökéletes munka előtt itt helyben, pár házra az otthonomtól, és nem ezer mérfölddel arrébb, minden megvilágosodott.

Valahányszor munkába megyek, mindig hálát adok Istennek, hogy várni tudtam gondviselésére.

Ha tudunk várni, és nem akarunk mi magunk intézkedni, miénk az ígéret, hogy Isten mindig a javunkra munkálkodik (Róm 8,28). Még ha látszólag rossz irányba tartanak is a dolgok, tudhatjuk, hogy Isten útja a legjobb út. Bízzunk és várakozzunk imádságos lélekkel. Tudom, könnyebb mondani, mint megcselekedni. Mégis, ha újra és újra várunk, míg megtapasztaljuk Isten jóságát, létrehozzuk saját közös múltunkat Istennel, hitpillanatok gyöngysorát, példákat, amikor megízlelhettük Isten hűséges gondviselését. Erre alapozva egyre biztosabbak leszünk abban, hogy érdemes bíznunk Benne újra és újra.

Ezeket a történeteket, a hitépítő találkozásokat Istennel, el szoktam mesélni gyermekeimnek is, hogy ők is merjék Istenre bízni álmaik megvalósítását, és ne akarjanak azonnal intézkedni.

Köszönd meg te is Istennek a hűségét bizonyító időszakokat, pillanatokat. Ha pedig mindez most aktuális, imádkozz türelemért és bizalomért, hogy ne cselekedj elhamarkodottan.

Uram, mikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy szeretném, erős késztetést érzek, hogy tegyek már valamit. Pedig Te talán csak azt kéred, hogy várjak. Erősítsd, Uram, a hitemet, hogy várni tudjak intézkedés helyett. Hogy teljesen bízzam Rád magunkat minden körülmények között. Jézus nevében, Ámen.

 forrás: Lynn Cowell: Can’t You Hurry Up, God? Encouragement for today, 2015.05.06. www.proverbs31.org fordítás:eszmelkedesek.blogspot.hu