Pappy és a csengettyű

Pappy kedves öregember volt, akire nagyon jó volt ránézni. Mindig gondosan megfésült haja nem is lehetett volna fehérebb. Kék szeméből, melyet a kor homálya már megfakított, melegség sugárzott. Arca csupa ránc, de amikor elmosolyodott, a ráncai is vele mosolyogtak.

Szépen tudott fütyülni, s minden nap boldogan fütyörészve tisztogatta, törölgette a zálogboltját. Ezzel együtt volt benne valami titkos szomorúság, de aki ismerte, tisztelte és szerette Pappyt.

Az ügyfelei többnyire visszajöttek zálogba adott holmijukért, és Pappy alig keresett az üzleten. Nem bánta, számára a bolt inkább kellemes időtöltés volt, mint megélhetési forrás.

Az üzlet hátuljában volt egy szoba, ahol a kincseit őrizte. „Emlékszobának” hívta. Zsebórák, faliórák, villanyvonatok voltak ott, miniatűr gőzmozdonyok, antik játékok fából, bádogból, öntöttvasból, s mindenféle idejétmúlt, apró csecsebecse. Nagyon szeretett az emlékszobában időzni, elmerengeni múltja sok szép pillanatán. Néha, míg a tenyerén tartott egy-egy óvatosan felvett tárgyat, behunyta a szemét, hogy könnyebben újraéljen egy kedves, gyermekkori emléket.

Egyik nap Pappy, szíve nagy megelégedésére, épp egy öreg vasúti lámpás összeszerelésén munkálkodott az emlékszobában. Vidám vasúti dallamot fütyörészett közben, s hajdani váltókezelői emlékein merengett. Nem különbözött ez a nap a többitől, amit az üzletben töltött. Kint ragyogóan sütött a nap, enyhe szellő fújdogált, s beáradt a szúnyoghálós belső ajtón. Ilyen szép napokon Pappy mindig nyitva tartotta a külső bejárati ajtót. Majdnem úgy élvezte a tiszta, friss levegőt, mint a régiségek sajátságos illatát, ami betöltötte a boltját.

Mialatt újonnan összerakott lámpását fényesítgette, megszólalt a bejárat fölötti csengettyű csilingelése. Ez a különösen szép hangú csengő évszázadok óta a családjáé volt. Nagyon a szívéhez nőtt, és szívesen osztotta meg csilingelését bárkivel, aki belépett a boltjába. Bár a csengettyű az ajtó belső oldalán csüngött, egy zsineggel hozzákötözte a szúnyoghálós ajtóhoz, hogy akkor is megszólaljon, ha a külső ajtó nyitva áll. A csengő hívására Pappy most elhagyta az emlékszobát, hogy látogatója üdvözlésére siessen.

Először észre sem vette. A kislány selymes fényű hajjal borított fejebúbja alig érte el a pult szélét. „Miben segíthetek, kishölgyem?” – szólalt meg Pappy kedvesen.

„Jó napot, uram.” A kislány szinte suttogva beszélt. Kecses volt, ártatlan és szégyenlős. Felemelte Pappyra nagy barna szemét, aztán lassan körbejárt a szobában, valamit keresve.

„Szeretnék venni egy ajándékot,” mondta félénken.

„Lássuk csak,” szólt Pappy, „kinek lesz az ajándék?”

„Nagyapámnak. Neki szeretném. De nem tudom, mit vehetnék.”

Pappy megpróbált ötleteket adni. „Ezt a zsebórát? Jó állapotban van, én magam állítottam be,” büszkélkedett.

A kislány nem felelt. Odament az ajtóhoz, és megfogta. Óvatosan mozdított rajta, hogy megszólaljon a csengetyű. Pappy arcán szomorúság suhant át, ahogy meglátta a kislány felragyogó mosolyát.

„Ez éppen jó lesz,” repesett a gyermek. „Anya mondta, hogy nagyapa szereti a zenét.”

Pappy elkomorodott. Nem akarta megbántani a kislányt, igyekezett a legkedvesebb hangján mondani: „Sajnálom, kisasszonykám. A csengettyű nem eladó. Talán ennek a rádiónak is örülne a kedves nagypapa.”

A kislány a rádióra nézett, majd szomorúan sóhajtotta: „Nem, nem hiszem.”

Igyekezetében, hogy megértesse magát, Pappy elmesélte a kislánynak a csengettyű történetét, azt, hogy milyen régóta van már a család birtokában, s hogy ezért nem válhat meg tőle.

A kislány felnézett rá, s egy nagy könnycseppel a szemében ennyit mondott: „Azt hiszem, értem. Mindenesetre köszönöm.”

Hirtelen Pappynak az a gondolata támadt, hogy a család többi tagja már mind itt hagyta a földi létet. Egy tőle eltávolodott lánya él még messze valahol, akit már több mint tíz éve nem látott. Miért is ne? Miért ne adja oda a csengettyűt valakinek, aki örömöt akar szerezni vele. Ki tudja, végül hova fog kerülni.

„Várjon csak kishölgyem,” szólalt meg épp, mikor a kislány ki akart lépni az ajtón, s megszólalt a csengettyű. „Mégiscsak eladom a csengőt. Itt egy zsebkendő. Törölje meg az orrát.”

A kicsi lány tapsolni kezdett. „Ó, nagyon köszönöm, uram, Nagyapa olyan boldog lesz!”

„Jól van, kishölgyem, jól van.” Pappynak jól esett, hogy segíthet a kislánynak, de tudta, nagyon fog hiányozni a csengője. „Ígérje meg, hogy nagyon vigyáz a csengettyűre a nagypapa kedvéért – és az enyémért, rendben?” Gondosan elcsomagolta a csengőt egy barna papírzacskóba.

„Ó, megígérem,” mondta a kislány. Aztán hirtelen zavartan elhallgatott. Valamiről megfeledkezett. Nagy szemeivel ránézett Pappyra, és szinte suttogva kérdezte: „Mennyibe kerül?”

„Lássuk csak. Mennyit szántál az ajándékra?” kérdezte mosolyogva Pappy. A kislány előszedett egy aprópénzes zacskót a zsebéből, kioldotta, felnyújtózkodott, s a tartalmát a pultra borította. Két dollár negyvenhét cent volt. Saját ép értelmét kétségbe vonva Pappy megszólalt: „Szerencsés napja van kishölgyem. Ez a csengő épp két dollár negyvenhét centbe kerül.”

Este, mialatt készült bezárni a boltot, Pappy a csengettyűre gondolt. Azt már eldöntötte, hogy nem tesz fel újat az ajtóra. Maga előtt látta a kislányt, s eltöprengett, vajon fog-e örülni a nagyapja az ajándéknak. Biztos bármit örömmel fogad egy ilyen drága gyermektől.

Abban a percben, mikor az emlékszoba villanyát készült lekapcsolni, Pappynak úgy rémlett, hogy hallja a csengettyűt. Újra megkérdőjelezte elméje épségét. Odafordult az ajtóhoz, és lám ott állt a kislány. Boldogan rázta a csengőt, és kedves mosoly ült az arcán.

Pappy nem értette a dolgot, odalépett hozzá. „Mi történt kishölgyem? Meggondolta magát?”

„Nem”, mosolygott a kislány. „Anya azt mondta, hogy öné az ajándék.”

Mielőtt Pappy megszólalhatott volna, a kislány félreállt az útból, és belépett a boltba az édesanyja. Könnyes szemmel mondta: „Szia, apa.”

A kislány megrángatta nagyapja karján az inget: „Nagypapa, itt egy zsebkendő. Töröld meg az orrod.”