Oláh Lajosné:
ÖREG BOTOK A KAPUBAN
Két bot feküdt az Ékes-kapunál,
két megkopott, elhasznált mankó.
Szembetűnő és szinte prédikál,
szívdobogtató, könnyet fakasztó.
Beszél sok-sok év szörnyű nyomoráról,
s az új elképzelhetetlen örömről,
hogy szökdel és újjong, ki sánta volt,
mert minden kincsnél ma többet kapott.
Lehullt nyomora súlyos bilincse,
mert az Úr szolgája jött el erre,
a Lélek erejével felvértezve,
az imádkozás órájára, kilencre...
*
Mikor a vasárnapi harangszó
szent vágyat ébreszt a szívemben,
és az imádkozás órájára
elindulok és is csendesen,
az Úr házának ajtajában
áhitattal réved rá szemem
a kívül hagyott öreg botokra.
Drága, öreg testvérek támasza!
Ismerem mind. Símára koptatta
gazdájuk ráncos, reszkető keze,
mely az életet átrobotolta.
Nézem és szívem hálával tele,
mert még itt vannak, itt várnak sorban,
míg nincs szükség rájuk itt pihennek,
s a kedves öregek bent a padokban.
Ott, hol elfedi a test nyomorát
a lélek öröme, mely ujjongva kiált,
szárnyakat ad és szökdellni tanít,
bátor a szív és kín nem lakik itt.
Terítve vár az Ige asztala,
dícséret zeng és hála szava,
erőtlen testben az erős lélek
szárnyakat adó diadala.
A botok megint kézbe kerülnek,
ha elhangzik végül az áldás.
Kip-kop! Rójják újra az utat,
mint egy-egy hűséges segítőtárs.
S ha helytálltak a hétköznapokban,
vasárnap itt pihennek újra.
Hányszor látjuk, mielőtt belépünk
az imádkozás órájára!
De jaj! Ha a botoknak híja van,
akkor szemünk forró könnyet ejt,
s szívünkbe fájón beledobban,
hogy egy öreg szív végleg hazament.
ÁMEN
Kommentáld!