ERŐRŐL ERŐRE (Zsolt 84,8)
Hányszor hittem már, hogy elfogyott erőm!
Vége, nincs tovább…
Megtántorodtam, már-már elestem,
elborított a nyomorúság.
Szóltam: saját erőmből nem telik több,
nem bírom tovább!
És akkor új erő jött.
Csendben és észrevétlen.
Nem a győztesek hódító ereje,
nem az erők világrengető serege,
csak épp annyi, amire szükségem volt,
csak épp annyi, amennyi fölemelt,
megiszamodott lábam lépésre bírta,
s nyomorúságom rengetegéből
a kivezető utat megmutatta.
Csak épp annyi.
S ha elfogy?
Akkor újra küldi Ő,
a kifogyhatatlan, örök, szent Erő!
Csak mindig annyit.
És épp eleget!
Eleget ahhoz, hogy el ne essem,
ne zuhanjak le a szörnyű mélybe,
e szent erővel általlépjem,
s csak a túlparton roskadjam össze.
Aztán megint ad új erőt.
Naponként kinyújtom kezem
a napi mannáért, és Ő ad.
„Erőről erőre jutok”,
világlik már a szent titok!
Az ínség földjén új forrás fakad,
amerre bizakodó lábam elhalad.
Tekintetem a célt kutatja már,
nem révedek erőtlen magamra,
végtelenné tárult a láthatár.
Mindig csak előre, előre,
át a völgyön, – a hegytetőre!
Kőről kőre, erőről erőre…
Átmenvén a siralom völgyén,
erőről erőre jutok,
míg fenn a Siónon megállhatok.
Oláh Lajosné.
Kommentáld!