Balázs megkeseredetten baktatott hazafelé. A fejét konokul leszegte, cipője orrával dühösen rugdosta a kavicsokat, az egész világra haragudott. Miért kell mindent elrontani? Hát neki már soha semmi öröm nem jár az életben? Minden percében köteles hálás gyerekként a családja körül ugrálni? Huh, legszívesebben otthagyná őket most! Szegény Jutka, mit gondolhat magában, talán szóba sem áll vele többet. Anya olyan feltűnően durcás volt vele, pedig nem volt igaza.

Mióta apa elment tőlük, Balázs tényleg minden erejével és minden szabad idejében segíteni próbált otthon, hogy a négy gyerekkel egyedül maradt anyjának legalább egy kicsit könnyebb legyen. Alig mozdult ki valahova, szombat esténként az ifjúsági csoport összejövetele volt az egyetlen szórakozása, s még onnan is sietett haza, hogy helyette ne kelljen senkinek külön dolgoznia. Sohasem kujtorgott lányok után, ez az első – és remélte, hogy az utolsó – alkalom, hogy udvarolni kezdett valakinek.

Mert Jutka csodálatos teremtés. Csupa melegség és jóság, az arcáról, a szeméből sugárzik az a finom, tiszta kedvesség, amit mindig is keresett; igen, épp ilyen társra vágyott világéletében. Egyszerűen érthetetlen, hogy ennyire felpaprikázta anyát az az egyetlen óra, amit először az életben csak úgy, a kertben üldögélve elbeszélgettek kettesben. Irigység, biztos, hogy ez az oka, az, hogy neki jó ezzel a lánnyal – de hát muszáj mindenkinek boldogtalannak lennie ezen a világon, csak mert a szüleinek a házassága csődöt mondott? Anyja azt vágta a fejükhöz, hogy lopják a napot dologidőben. Mikor egész héten minden percét munkával tölti!

A keserűség mázsás kőként nyomta a szívét. Haragjában szó nélkül vonult el az állatokat etetni, s este sem beszélt senkivel, a legkisebbet, Lalát kivéve, aki olyan hízelkedve tudott hozzábújni, hogy lehetetlen volt nem ölbe venni a csibészt.

– Tényleg elmész tőlünk örökre azzal a lánnyal, Balázs? – kérdezte némi hancúrozás után elkomolyodva a kicsi.

A fiú megdöbbenve nézett az aggodalmasan figyelő fényes fekete szemekbe.

– Ki mondta ezt neked? – kérdezte.

Lala összecsücsörítette apró, rózsaszínű száját, a fejét vakargatva gondolkodott, válaszoljon-e.

– Háááát, anyu mondta, hogy ha megnősülsz, akkor már nem leszel velünk, és senki sem segít neki a ház körül, mert Ági iskolába megy, Tomka gyenge, és még tanulnia kell, én meg kicsi vagyok és haszontalan.

Balázs komolyan hallgatta az öccsét. Sosem gondolt még bele, micsoda félelem élhet az anyjában. Tanácstalanul nézett maga elé, nagy kezeivel önkéntelenül borzolgatta Lala mindig kócos haját.

– Miért nem mondasz semmit? Hát csakugyan itt fogsz hagyni bennünket? Kivel fogok én akkor birkózni, ha te elmégy? – szepegett riadtan a kisfiú Balázs messzeségbe révedt tekintetét keresve.

A nagy azonban nem válaszolt. A szája szélét rágcsálva ízlelgette a gondolatot: elmenni, külön életet kezdeni Jutkával, szépet, könnyűt, gondtalant – vagy maradni: gürcölni, dolgozni a családjáért, míg csak fel nem nő, saját lábára nem áll minden testvére. Lala nyolcéves, ez azt jelenti, még tíz év legényeskedés és munka, munka, munka. Az egyik út vonzónak, a másik tisztességesnek tűnt. Nem tudott választani. Nagyot sóhajtva nézett az öccsére.

– Gyere, mesélek egyet, aztán mars aludni, késő van, holnap reggel nem tudlak majd kihúzni az ágyból!

A kicsi indiánüvöltéssel rohant a hálószobába a kedvenc könyvéért, Balázs meg egyedül maradt szívszaggató kérdésével: mit válasszon?

Hamarosan csöndes lett a ház. A kisebbek elégedett szuszogása hallatszott csak, meg az edények csörömpölése a konyha felől, ahol anya a vacsora után mosogatott. Balázs a cipőket tisztította, és töprengett. Lelki szemei előtt felváltva jelent meg a két kedves: anyja elgyötört, fáradt, mindig kicsit szomorú és Jutka mosolygós, szelíd arca. Miért kell választania? Miért nem szeretheti mindkettőt egyszerre? És miért nem tud választani közülük, ha már muszáj?

Ezek a kérdések töltötték ki nemcsak az előtte álló estét, hanem az egész hetet is. Jutka csak szombaton utazott haza, a munkája a városhoz kötötte. Balázs félénken lépett a terembe, ahol a fiatalokkal találkozni szoktak. Nem tudta, hogy is viselkedjen most, haragszik-e rá anyja viselkedése miatt a lány, és egyáltalán: mi legyen tovább? Segélykérően nézett fel: bár Isten maga adna választ!

Óvatosan tekintett körül, a többiek önfeledten beszélgettek, egyedül ő szorongott a sarokban egy széken. Később vette csak észre a lányt. Jutka az ablak mellett állt, a függöny úgy takarta be sudár alakját, mint egy menyasszonyi ruha. Csodaszép volt így, Balázs mosolyogva gyönyörködött benne, egy kis időre egészen el is feledkezett a gyötrő kérdésekről, úgy elbűvölte a látvány.

Lassan erőt vett magán, és odament hozzá. Sosem volt bőbeszédű, de most igazán nem tudta, mit is mondjon, egyszerűen csak ott szeretett volna lenni e mellett az édes teremtés mellett. Jutka kedvesen mosolygott rá, nem kérdezett, és nem fecsegett fölöslegesen, kivárta, amíg Balázs megnyugszik. Jó volt ketten lenni a függöny mögött, mint egy titkos kis rejtekhelyen, ami csak az övék, ahol senki és semmi nem zavarja a csöndjüket. Végül a fiú mégiscsak megszólalt:

– Sajnálom, ami vasárnap nálunk történt, ne haragudj érte, ez van, ez a családom.

Jutka megértően intett szelíd, szép szemével, hogy nem kell mentegetőznie.

Balázs megkönnyebbülten sóhajtott fel: nem haragszik, legalább szeretetben tudják lezárni ezt az egész álomszerűen gyönyörű kapcsolatot. Istenem, lesz-e még egy ilyen valaha… De Jutka félbeszakította a fiú komor gondolatait:

– Nem tudom, mit szólsz hozzá, de eszembe jutott valami. Biztosan rengeteg a munkája édesanyádnak, és talán örülne neki, ha segítenénk. Én szeretek vasalni például, és ha te is találnál valami tennivalót ott a közelemben, akkor közben még nagyon jól el is tudnánk beszélgetni, és látná a családod, hogy nem veszítenek el. Lehet, hogy akkor megnyugodnának…

Úgy magyarázott lelkesen, mint egy ártatlan kisgyerek. És Balázs most még sokkal-sokkal szebbnek látta, mert a szemében észrevett valami nagyon ismerőset. Úgy érezte, mindig is összetartoztak valahogy, csak nem tudták eddig, de soha többé nem szabad elhagyniuk egymást, és a családja nemcsak az övé, hanem ezé a lányé is. És nem kell elveszítenie senkit, sőt elnyert mindent, amire vágyott. Tudta, hogy megtalálta, csakugyan megtalálta a társát.

Füller Tímea

Forrás: Evangélikus Élet