- Anya, apa, megyek haza! 

Valamit még meg kell kérdeznem. Itt van a barátom, szeretném, ha velem jöhetne ő is hozzánk.

- Természetesen - válaszoltak a szülők. Szívesen látjuk őt is.

- Tudnotok kell még valamit - folytatta a fiú. Az én barátom súlyos sebesüléseket szerzett. Aknára lépett, elveszítette egyik kezét és lábát. Nincs neki hova menni és én nagyon örülnék, ha velünk lakhatna.

- Ez borzasztó fiam!

Egy történet amelyben a diák meg akar viccelni egy embert:

Egy fiatal diák sétált a tanárával. Az út túloldalán sétálva a diák meglátott egy régi cipőt, amely valószínűleg a szegény paraszté volt, aki a közeli területen dolgozott, és már befejezte a munkáját ..

A diák azt mondta a tanárnak:

- Vicceljünk meg azt a parasztot. Rejtsük el a cipőjét, és titokban figyeljük, hogy mit fog tenni.

Aztán a tanár így válaszolt:

- Fiatalember, soha ne viccelj más nyomorával és fájdalmával.

A Titanic katasztrófájával kapcsolatban sok valótlan és sok valós történetet is feljegyeztek. Most egy valósból következik egy részlet.

A hajón utazott egy író, és nála volt a könyvének a kézirata, amelyet sok éven át írt. Beletette egy dobozba, és amikor a hajóról látszott, hogy végleg elmerül, belevetette magát a vízbe, hóna alatt szorosan fogta, tartotta a dobozkát. Amikor beesett a vízbe, akkor észrevette, hogy nem messze tőle ott van egy gyermek a vízben.

A doktor sietve érkezett meg a kórházba.

Telefonon hívták be egy sürgős műtét miatt. Gyorsan átöltözött, bemosakodott és elindult a műtő felé. A váróteremnél találkozott a műteni kívánt fiú édesapjával.

„Mi tartott ennyi ideig? Miért nem jött be időben dolgozni? Nem tudja, hogy a fiam élet és halál között van? Nincs Önben egy csepp felelősségérzet sem?” –kérdezgette mérgesen az apuka.

Egyik napon, az iskolából hazafelé menet - még elsős gimnazista koromban - felfigyeltem egy srácra, ő is hazafelé tartott. Kyle-nak hívták.

Úgy tűnt, mintha az összes könyvét magával cipelte volna. Elgondolkodtam magamban, "Mi értelme van hazavinni valamennyi tankönyvünket az iskolából péntek délután? Biztosan egy különc, stréber alakról van szó" - véltem.

Már a zsúfolt hétvégi programom járt az eszem (találkozások a haverokkal és egy rögbi meccs a srácokkal holnap délután), így hát megvontam a vállam, és mentem tovább az úton hazafelé.

Egy megértő szó vagy pillantás többet érhet minden harcnál, amit megharcolhatunk. 

Az asszonyok régóta ismerték egymást. Egyikük lakásában töltötték a délutánt egy tea és némi sütemény mellett. A gyerekek hasonló korúak és temperamentumúak voltak: ötéves ördögfiókák. Együtt játszottak a gyerekszobában, amíg a barátnők jóízűen kipletykálták a közös ismerősöket. 

Az egyre hangosodó veszekedés után óriási visítás hallatszott a szobából.

Borús, esős nap volt. Bár nem fagyott, az utcák mégis csúszósak voltak egy kicsit.

Henk letekerte az ablakot, és intett egy öregembernek, aki fázósan állt az ajtónyílásban.

– Maga kérte a taxit?

– Igen, én telefonáltam, de nem magamnak rendeltem, hanem a fenti lakónak, Meier mamának.

– Hívja hát le, a kocsi előállt.

„Ne aggódjatok tehát a holnapért, mert a hol­nap majd aggódik magáért: elég minden napnak a maga baja” (Mt 6,34).

Egy idősödő asszony elesett, és a csípője el­törött. Az orvos legjobb tudása szerint helyreillesztette a csontjait, de tudta, hogy a beteg fel­épülése hosszadalmas és kényelmetlen lesz. Né­hány nap múlva az asszonyt nagy nyugtalanság­ban találta, amikor a kórházban meglátogatta.

„Ó, doktor úr - szólalt meg a beteg mennyi ideig kell ágyban maradnom?"

Az orvos bölcsen és kedvesen válaszolt: „Mindig egyetlen napig, naponként egy napra!"

Ez bölcs válasz volt.

Még mindig élénken él sokak emlékezetében az az óriási áramszünet, ami Északkelet-Amerika nagy részét érintette 1965 novemberében. Délután 5.18-kor New York városa sötétbe borult, ahogyan az állam nagy része is. Az érintett terület csaknem 80000 négyzetmérföldnyi volt, és hét állam legnagyobb részére kiterjedt, valamint Kanada Ontario tartományára is. Nehéz volt megállapítani, hogy az egyik generátor adott rossz frekvenciájú áramot, vagy az áramszolgáltató egyik alkalmazottja kapcsolt félre egy kapcsolót.

A 18. században Svájcban, a berni kantonban is megjelentek a mennoniták, ezek a mély hitű, komoly keresztyének, és szinte üldözések hadjárata indult ellenük.

Az egyik faluba vásott suhancok jöttek kora hajnalban, az idős mennonita tanító házához, hogy elbánjanak ezzel öreg "kegyeskedővel."

Amikor odaértek, fölmásztak a tetőre, és sorban leszedték a cserepeket.

,,Bizony hiszem,hogy meglátom az Úr jóságát az élőknek földén! Várjad az Urat,légy erős,bátorodjék szived''

és várjad az Urat."Zsolt 27:13-14

Ha valaki utazott metrón Angliában,bizonnyára emlékszik egy bizonyos bejelentésre,amit nehéz elszalasztani.

Minden egyes megállóban,hangosbemondón bemondják:,,Legyenek figyelmesek a résre!"Nem egy túrista egyenesen szórakozik a kijelentésen.

Technikai okokból kijelőlnek egy adott távolságot a peron 

szélén,a vágány felől.Egyes megállókban a távolság nagyobb,mint máshol.A távolságtól függetlenül,az utasokat mindig figyelmeztetik,hogy vigyázzanak a résre ki- és beszálláskor.

AZ EGYMÁSRA TÁMASZKODÁSNAK, AZ EGYMÁST KIEGÉSZÍTÉSNEK MEGKAPÓ PÉLDÁJÁT LÁTTAM A MINAP, AMINT ABLAKOMBÓL AZ UTCA JÁRÓKELŐIT FIGYELTEM.

Egy emberpár közeledett a forgalmas útkereszteződéshez. A férfi vak volt, a nő majdnem béna.; aki csak nehezen haladt előre, még vak társa erős karjának támogatásával is.

A férfi volt az erő a nő számára, a nő pedig szeme volt a férfinek.

Szánalomra méltó - mondanák sokan; mégis úgy tetszett, hogy csendes diadal sugárzott a párból, amint átkeltek az úttesten.

Nagyszerű volt! Nagyi azonban állhatatosan elutasította ezt a jelzőt. Azt mondta: -- Senki sem nagyszerűbb a saját anyjánál.

  Ha maguk elé képzelik Rosalind Russelt Mame néni című filmjében, akkor lehet némi sejtésük, milyen volt a nagyanyám. Erős alkatú és független lévén ő vezetett a városban először autót, nadrágot viselt már akkor, amikor ez még botrányos volt, és nem vetette meg a sikamlós vicceket. Nagyi jókedvűen élte le az életét, és mindenkit felvidított, akivel találkozott.

András még egy hosszú pillantást vetett a kilométerórára, mielőtt a villogó rendőrautó előtt lelassított: 120 km/h a kitáblázott 90 helyett. Ez már a negyedik ebben a hónapban, mint oly sokszor máskor is. Hogy lehet, hogy valakit ennyiszer lemeszelnek?

Amikor a kocsi lelassított, András lehúzott, de nem teljesen az út szélére; hadd izguljon csak a zsaru a mellette alig fél méterre elhúzó autók miatt.

Megállt.

A rendőr kiszállt a kocsijából, és egy mappával a kezében előre jött.

Dédnagyszüleim az Ínséges 1817. esz­tendőben kerültek össze mint házasok. Dédapám cipész volt, és legénykorában 200 ezüsttallért takarított meg, úgyhogy családalapításra gondolhatott. A pénzen egy kis házikót és egy hozzátartozó kis szántót vett. A megszálló francia csa­patok ínségbe döntötték az országot, és ezt még fokozta két egymásután követ­kező rossz termés.

Dédapám komoly hívő ember volt. Meg­váltójáról, amikor erre alkalma nyílt, bátran bizonyságot tett, és emiatt az egész falu „a jámbor suszternek“ ne­vezte.

„…megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon.” (Zsoltárok 91:11)

Egy misszionárius minden két hétben elment a városba, hogy gyógyszerellátmányt vételezzen a kis vidéki kórháznak, ahol szolgált.

Egyik ilyen útján látott két embert, akik az utcán verekedtek. Az egyik súlyosan megsérült, ezért a misszionárius megállt, ellátta a sebeit, és beszélt neki Isten szeretetéről. Aztán továbbindult hazafelé, és éjszakára a dzsungelben táborozott le.

Réka érezte, hogy ezután a kiadós vita után férje meghívását, hogy látogassák meg a szüleit, csak az udvariasság diktálja. Egyedül akart maradni, hogy gondolkodhasson. Semmi kedve nem volt a férfi családjával eltölteni néhány hűvös napot, tele visszafojtott indulatokkal. Magányra vágyott. Ami gyógyítana. Kimondhatatlan fáradtságot érzett.

Miután a férje elment, ő is biciklire ült, és a kiserdőbe kerekezett. Hogy hallhassa a madarakat, a szél susogását. Talán tőlük megtudhatná, hogyan tovább...

,,Ne járj rágalmazóként a te néped között"Móz.19:16

A telefon kitartó csörgése közben,az órára néztem:majdnem 9óra volt.Ki hivhat ilyenkor?Amikor válaszoltam,

egy nő mutatkozott be.Egy ügyvéd titkárnője volt,és azt akarta megtudni,ha vállalnám-e,hogy tanu legyek

egyik diákom szüleinek válóperében.A tárgyalás egy másik városban folyt,110kilométerre tőlem.Cseppet

sem ujjongtam.

Már tanuskodtam ezelőtt is egy tárgyaláson,s ha csak lehet kerülni akartam,hogy megismételjem.Tudtam,

hogy egyszerü eseteknél is,egy teljes napig elhúzódhatnak a viták.

 „A szemében van valami végtelen, megfoghatatlan szomorúság, olyan koravén, mindenbe beletörődő kifejezés, amitől én is azonnal szomorú leszek.”

A vonat indulásra kész, de valami miatt most is késve döcögünk ki a pályaudvarról. Az utolsó pillanatban kb. 20 fős gyerekcsapat száll fel és a kamaszokra jellemző nagy lármával, lökdösődve keresnek ülőhelyet.

Vasárnap délután történt. London egyik legszegényebb negyedében egy nagy összejövetelen. Ha férfiakhoz szólok, gyakran gondolok a feleségükre is. Így történt, hogy igehirdetésem közben hirtelen ötlettől vezérelve a következőket mondtam:

- Férfiak! Most egy pillanatra eltérnék a témánktól és személyes tanácsot szeretnék adni. Ma határozzátok el, hogy az összejövetel után kivételesen egyenesen hazamentek.

Ez a férfi órákon át ült egy étteremben. Miután elment, a pincérnő élete örökre megváltozott

Megható történetről számoltak be a Love What Matters (A szeretet számít) Facebook oldalán pár napja.

Egy Utahban lévő Denny’s gyorsétterem egyik alkalmazottja osztotta meg a nem mindennapi esetet, ezzel a mondattal:

“Ma megismertem egy angyalt”

A történet egy férfiról szól, aki egy nap azzal a kéréssel ment be a palacsintázóba, hogy azt kérte egy egyedülálló anyuka szolgálja ki.

Két utazó angyal megállt, hogy az éjszakát egy tehetõs család házában töltse el.

A család udvariatlan volt, és megtagadta az angyaloktól, hogy a nagy ház vendégszobájában pihenjék ki magukat. Ehelyett egy picike helyet kaptak a hideg pincében.

Amikor kinyújtóztak a kemény padlón, az idõsebb angyal meglátott egy lyukat a falon és kijavította azt.

Amikor a fiatalabb angyal kérdezte, miért, az idõsebb angyal így felelt: "A dolgok nem mindig azok, aminek látszanak."

A következõ éjjel mindketten egy nagyon szegény, de vendégszeretõ paraszt és felesége házában pihentek.

Ezt a történetet egy barátom mondta el nekem. Megtörtént eset. Ma már unokái vannak annak a picinyke fiúnak, aki öt testvérével és szüleivel egy vidéki tanyán élt. A hat gyermek közül a legidősebb se volt több tíz évesnél.

Eljött a tél, s puha, fehér hótakaró fedte be az egész vidéket. Egészen elzárta őket a külvilágtól. Így hát esténként összebújtak a kemence mellett, krumplit meg tököt sütögettek, pattogott a tűz, a kemence jó meleget sugárzott.

Kétségbeesve támasztottam a híd korlátját.

Hányingerem volt, remegtem.

A Duna csendesen morajlott, a fekete sötét víz csobogva kerülte ki a híd pilléreit.

Hajnal volt. Néha egy-egy autó haladt át a hídon.

A játékterem bezárt, a gépek elnyelték az egész havi fizetésemet.

Elúszott, mint korhadt fadarab a Dunán. 

Tedd meg, biztattam magamat!

Csak egy lépés, elrugaszkodsz, és minden megoldódik.

Egyszer egy friss házaspárnak nem volt lehetősége hol lakni. Nem volt elég tőkéjük ahhoz, hogy egy saját lakást vehessenek, albérlet mellett pedig nem tudtak félretenni.

Csak egyetlen választásuk maradt, hogy odaköltözzenek a férj édesanyjához, akinek elég nagy háza volt ahhoz, hogy ott lakjanak. Nagyon jó megoldásnak ígérkezett az odaköltözés, mivel jó helyen volt a ház, és elég szoba volt ahhoz, hogy kényelmesen elférjenek.

Ahogy teltek-múltak a hetek, kiderült, hogy a feleség és az anyós túlságosan ellentétes személyiség.

A Ringling Brothers Barnum and Bailey Cirkusz bemutatójának fénypontja a Detroit-i Cobo Hall-ban a Wallenda család kötéltáncos mutatványa volt, akiket a Repülő Wallendák néven emlegettek. A cirkusztörténet a legnagyobb kötéltáncosok között tartja őket számon.

Egyik számuk az volt, hogy egy négyszintes piramist alkotva sétáltak a kötélen. Az alsó szintet négy-öt férfi alkotta, a következőt kettő vagy három, további kettő volt a harmadik szinten, és végül egy kislány volt a piramis csúcsa.

Korán jött az őszi alkonyat. Mire nagyapa kifogta kocsija elől a lovakat és lecsutakolva az istállóba vezette őket, szinte teljesen sötét lett. Unokája, Ferkó, már ott türelmetlenkedett az istálló ajtajában. Szép csillagos este 

volt. Ilyenkor mindig csillaglesre indult nagyapa és unokája. Különös örömet jelentett számukra a csillagok nézése. 

-Mondd csak, nagyapa, tényleg igaz, amit a múltkor mondtál, minden embernek van külön, saját csillaga ? 

-De még mennyire válaszolt hamiskás mosollyal nagyapa, ám csak annak a csillaga ragyog oly fényesen ott fenn az égen, aki itt a földön is sugárzó életet élt, és fényt árasztott maga körül. 

-Fényt árasztani ?

Philip Ng Chee Tat 8,7 milliárd dollárra becsült vagyonával kétségtelenül a legvagyonosabb ember Szingapúrban. Philip 1991 óta a Far East Organization Centre Pte. Ltd. vezérigazgatója, egy rendkívül képzett üzletember, aki éveket töltött el igazgatóként különböző vállalatokat irányítva, amelyek ezen időszak alatt hatalmas profitot termeltek.

De Philipet nem a pénz motiválta abban, hogy sikeres legyen az üzleti életben, nyilatkozta egy fiatal üzletembernek, Matthew Yao-nak egy videóban.

„Teremts új szívet belém, s éleszd fel bennem újra az erős lelkületet!” Zsolt 51,12

Michaellel való házasságunk elején, mikor összekülönböztünk, nem az imádkozás volt az első gondolatom. Inkább utolsó menedéknek számított. Előbb más módszerekkel próbálkoztam: vitatkoztam, könyörögtem, nem hallottam meg, elkerültem, szembeszálltam, veszekedtem, na és persze alkalmaztam az örökké népszerű csenddel büntetést. Az eredmény? Egyáltalán nem meglepő módon, szinte semmi.

John D. WHEELER, hajdani RENDŐRŐMESTER, megtérése után evangélista lett Angliában, és nagy áldással szolgált.

Hallgatói számára sokszor eredeti módon tette érthetővé az evangéliumot régi tapasztalatai elmondásával. Egyszer azt kérdezte prédikáció közben: "Még mindig az a véleményetek, hogy Jézus a legfőbb ellenségetek, aki örömötöket akarja elvenni, és zsarnokoskodni kíván rajtatok?- és folytatva a következőket mondta

- Tanúskodnom kellett évek­kel ezelőtt egy veszedelmes bűnöző perében.

Mark Boyle készpénz és hitelkártya nélkül, a saját erejében és találékonyságában bízva vágott bele egy kísérletbe, amelyről kiderült, hogy tulajdonképpen maga az élet. Semmit sem vásárolt, és semmit sem költött két éven át. Azt álltja, még soha sem érezte magát olyan boldognak és egészségesnek, mint amikor pénz nélkül élt. Ha lennének gyerekei, kicsit máshogy csinálná, de szerinte az igazán elszántak előtt nem lehet akadály, hogy az életükben véget vessenek a pénz uralmának.

Híres evangélista járt a városban egy evangelizációs kampány során. Úton a stadion felé, ahol az alkalmat tartották, az evangélista meg akart állni a postánál, hogy feladjon egy levelet. De reménytelenül eltévedt, és végül úgy határozott, hogy megkérdezi valakitől, merre menjen.

Észrevett egy kisfiút, aki a járdán sétált.

Mama miért sírsz? - kérdezi a kisfiú az édesanyját:

Mert én nő vagyok - válaszolta az asszony.

Ezt nem értem! - mondja a kisfiú 

És ezt soha nem is fogod megérteni ...-válaszolta gyermekét átölelve az anya.

Később megkérdezte a fiúcska az édesapját is Papa, miért sír a mama látszólag minden ok nélkül? 

Minden nő ok nélkül sír. - Ez volt minden amit az apa válaszolt.

A fiúcska felnőtt férfi lett, és még mindig kereste a választ, vajon miért sírnak időközönként a nők. 

Egyszer megkérdezte Istent:

- Mondd Atyám, miért sírnak a nők olyan könnyen? 

Az Atya elgondolkozva válaszolt:

Amikor a nőt teremtettem, valami különlegeset alkottam.

           Milyen szép most a világ! Virágosak, tarkák a rétek, üde zöldek az erdők. De jó most a szabadban járni! Felkapaszkodni a magas hegycsúcsokra, körülnézni, és csodálni a tavaszi pompában ragyogó vidéket!

            Andris és Misi szenvedélyes kirándulók voltak. Az év minden szakában az volt legnagyobb örömük, ha útnak indulhattak valamerre. Sok vidéket bejártak már, de örökké tele voltak új meg új tervekkel. Heteken át tervezgették a kétnapos pünkösdi kirándulást is az egyik kiemelkedő hegycsúcsra.

- Kérem, várjon meg itt! - szóltam egy vak emberhez a nagyváros pályaudvarán, amikor egyedül hagytam egy forgalomtól védett sarokban. Meg akartam kímélni a tolongástól, amikor a jegypénztárhoz, az információs irodába, a kifüggesztett menetrendhez és a postára kellett mennem.

Visszatérőben már messziről láttam, amint ott állt, miközben emberek loholtak el mellette. Egy gyermek bámulta, egy poggyászkocsi nagy ívben kikerülte, és egy újságárus, miután hiába kínálta az újságjait, szinte tisztelettel fordult el és ment el tőle.

Egy fiatalember gyakran kigúnyolta a Bibliát. Egyszer megint lekicsinylő megjegyzést tett rá.

- Olvasta maga már tulajdonképpen a Bibliát? - kérdeztem tőle.

- Ugyan mit gondol? Én és a Biblia! Nevetséges!

Elővettem egy vadonatúj, bőrkötésű Újtestamentumot:

- Nézze, ezt a szép kis Bibliát magának adom, ha megígéri, hogy elejétől végig elolvassa.

Az ajánlat nagyon csábító volt. Azután hetekig nem láttam a fiatalembert.

Egyszer csak megint megjelent

Mindig napsugárban

Virágkiállításon egy kislány cserepe nyerte az első díjat. A polgármester díjkiosztáskor érdeklődött, hogy hol lakik a kis nyertes. Kiderült, hogy a város legsötétebb utcájában van a lakásuk. - Hogyan tudtál ott ilyen pompás virágot nevelni? - kérdezte a polgármester.

- Reggel az ablakunkba sütött a nap, oda tettem. Déltájban felvittem a második emeletre, egy néni adott neki ablakában helyet.

 A szappan és az Ige

Egy világi gondolkozású szappan-gyáros együtt sétált egy hívő emberrel.

- Nem sokat ér az evangélium, amit önök hirdetnek; annyi gonoszság és oly sok rossz ember van mégis... - szólt a szappangyáros. A hívő ember nem felelt mindjárt. Amint tovább mentek, egy csomó utcagyereket pillantottak meg. Sárral játszottak, s nagyon piszkosak voltak.

-Úgy látom, hogy nem sokat ér a sok szappan; annyi szenny és oly sok piszkos gyerek van mégis... - szólalt meg a lelkipásztor.

Egyszer történt, mikor még az emberek kívül hordták a szívüket, mint a legbecsesebb díszüket, hogy egy kisfiú ücsörgött a parányi tó partján. Kezeit teletömködte mindenféle kaviccsal, azután egyesével a hullámzó víztükörre vetette őket, egyre messzebb és messzebb. A kavicsok lágy csobbanással merültek el - újból és újból.

- Miért búsulsz? - A kisgyerek ijedten fordította figyelmét a mögé lopódzott alakra, de ijedelme rögvest alább hagyott, mikor a vén remete barázdált vonásaira ismert.

Bizonyára mindannyian tapasztalták már, milyen végtelenül magányos tud lenni az ember... 

Engem az élet nagy, sötét mélységekbe is dobott. Ültem náci börtönökben a hitemért.

 Voltak órák, amikor azt gondoltam: még egy lépés, és benn vagyok az őrület sötét birodalmában, ahonnan nincs visszaút. És akkor jött Jézus! Minden elrendeződött. Bizonyságát adhatom. 

 Átéltem egy estét a fogházban, amikor elszabadult a pokol. 

 Átmenő szállítmányt hoztak, olyan embereket, akiket koncentrációs táborokba akartak továbbítani, akiknek semmi reményük sem volt többé a szabadulásra.

A családi legendáriumban 1956 forradalmáról a legelevenebben egy furcsa történet él minálunk. Nagyszüleimet ifjú házasként érte a forradalom Budapesten. Minden zavaros volt és félelmetes. Még elevenen élt a világháború nyomasztó emléke és a fegyverek ropogása mindezen felnőttben. Októberben ezek a sebek felszakadtak, de ír volt rá a remény, hogy valami nagyon megváltozik nemsokára Magyarországon.

A forradalmi napok vége felé járt már az idő: orosz tankok lepték el a főváros utcáit és az idegen ország katonái a romos házak és az elgyötört lelkek között próbáltak fegyvereikkel „rendet” teremteni.

Ismeretlen vidéken autózva, egy férfi eltévedt. Megpróbált átnyúlni a kormányon, hogy elővegye a térképet, de közben véletlenül elrántotta a kormányt, s belecsúszott az árokba. Neki nem lett semmi baja, de az autó mélyen besüppedt a sárba. Elindult hát segítségért a legközelebbi tanyára. „Majd Warwick kihúzza a sárból”, mondta a gazda, s egy öreg gebére mutatott, ami a ház mögött legelészett. A férfi ránézett a girhes állatra, majd vissza a gazdára, de az csak ismételgette: „Az öreg Warwick kirántja a bajból.” Gondolván, hogy nincs vesztenivalója, az autós belegyezett.

Egy nap George kifeszített egy kötelet a Niagara felett, és közölte a körülötte álló emberekkel, hogy végigmegy a kötélen biciklivel. Az emberek felhördültek, de amint látták, hogy George valóban leveszi a gumikat a bringája kerekéről és a kötélre állítja a szerkezetet, biztatni kezdték.

Ahogy haladt, az emberek egyre hangosabban kiabáltak:

- Gyerünk George! Hiszünk benned! Meg tudod csinálni, hiszünk benned!

George átért a túlpartra, majd visszafordult és az emberek üdvrivalgásától kísérve visszakerekezett.

Ugyanazon az úton járt haza, évtizedek óta. Amikor a szomszéd telken építkezni kezdtek, mély gödör zárta el útját. A megszokott úton haladva nem vette észre, beleesett. Jól megütötte magát. Kimászni nem tudott. Kiabálni kezdett segítségért.

Az arra jövő pszichológus készségesen ajánlotta fel segítségét, megvizsgálta a gödör kiterjedését, mélységét, összehasonlította azt más ilyen élethelyzetekkel és a férfi személyiségével. Kifejtette ezek összefüggését, egymásrahatását, majd ezek figyelembevételét ajánlva elköszönt.

A lányaimmal együtt nagyon szeretjük az irodalmat, különösen a jól végződő történeteket. A mi közös életünk is - Teddel, az apjukkal, a férjemmel - igazán boldog és örömteli volt. Olyannyira, hogy ha Isten azt mondta volna: ,,Meg fogom engedni, hogy az életetek válságba kerüljön, ami mindnyájatoknak sok fájdalmat okoz majd", akkor valószínűleg békésen rábolintok: ,,Rendben, Atyám, legyen meg a te akaratod." Együtt minden vihart kiállunk.

2011. május 13-án baleset érte a legkisebb lányunkat, Jane-t.

Egy éjszaka Közép-Afrikában kemény munkával próbáltuk megmenteni egy vajúdó nő életét. De miután mindent megtettünk életének megmentéséért, amit csak lehetett, kevéssel koraszülött gyermekének világra hozatala után meghalt. Hátrahagyta kétéves kislányát, és az életéért küzdő parányi termetű csecsemőt. Valójában a pici életéért folytatott küzdelem is lehetetlennek látszott. Inkubátorunk nem volt, de elektromos hálózat hiányában az úgysem segített volna.

1951 októberében az Oak Ridge-i (USA) atomközpontban szokatlan lopást fedeztek fel. Nyomtalanul eltűnt néhány gramm plutónium. Természetesen kémkedésre is gondoltak, de minden ilyen irányú vizsgálat eredménytelen maradt. Csak 18 hónap múlva akadtak a tettes nyomára...

Egy nap ugyanis az atomközpont egyik dolgozója beteget jelentett. Ez önmagában még nem lett volna rendkívüli dolog, az orvosok azonban nem tudtak hová lenni a döbbenettől: a beteg erős sugárzási ártalomban szenvedett.

Egy nap egy szegény fiú, aki házalásból próbálta összegyűjteni a pénzt saját tanulására, iskolába menet nagyon éhes volt. Kotorászott a zsebében, de csak egy tíz centest talált.

Elhatározta, hogy bekopog a következő házba, és kér valamit enni.

Ám amikor egy kedves fiatalasszony kinyitotta az ajtót, inába szállt a bátorsága, és étel helyett csak egy pohár vizet kért.

Az asszony ránézett, látta rajta, hogy éhes, ezért egy nagy pohár tejjel tért vissza.

Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam. Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak:

'Egy örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre kell mennem. Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet.'

Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve, hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal?

Két súlyos beteg férfi osztozott egy kórtermen. Egyikük felülhetett ágyában minden nap egy kis időre, ezzel is könnyítve a tüdején levő folyadék ürülését. Az ő ágya a kórterem egyetlen ablaka mellett volt. A másik férfi ágyhoz kötött volt, így órákat beszélgettek egymással. Meséltek egymásnak családjukról, feleségeikről, addigi életükről, munkájukról, a helyekről, ahol vakációzni szoktak.

 A nyolcéves Beppo állt magányosan egy domb tetején, és mereven bámulta az ég egy pontját. Egy aprócska piros pont volt ott látható, amiatt lógott Beppo az iskolából. Egy piros luftballon. 20 lírájába került, és ez rengeteg pénz volt Beppo számára. Mégis megvette a lufit, és a domb tetejéről a levegôbe eresztette.

Senkinek nem beszélt arról, amit tervezett. Titokban írta meg azt a levelet is, amelyet a lufi zsinórjára kötött.

Mese vagy igaz történet? Ki tudja? Mindenesetre tanulságos!

Egy ház renoválása során egy japán felnyitotta a háza falát. A japán házak falai fából készült, üreges falak. Ahogy bontott, felfedezte, hogy egy gyík van bentragadva, mivel a fal szögelése közben egy szög átütötte az egyik lábát. Látja a japán ezt, sajnálja nagyon és egyúttal kíváncsi is, hisz látja, hogy oda van szögelve, a ház pedig tíz éve épült!

Hogyan történt???

Nagyszerű volt! Nagyi azonban állhatatosan elutasította ezt a jelzőt. Azt mondta: -- Senki sem nagyszerűbb a saját anyjánál.

  Ha maguk elé képzelik Rosalind Russelt Mame néni című filmjében, akkor lehet némi sejtésük, milyen volt a nagyanyám. Erős alkatú és független lévén ő vezetett a városban először autót, nadrágot viselt már akkor, amikor ez még botrányos volt, és nem vetette meg a sikamlós vicceket.

Dr. Helen Roseveare orvost egy éjjel szüléshez hívták. Bár a nővérekkel együtt mindent megtett, amit csak tudott, az anya meghalt. Pici koraszülöttet és egy kétéves leánykát hagyott hátra.

A kongói eldugott kis kórház missziói orvosát a tehetetlenség keserű érzése szorongatta.

– Ha azt akarjuk, hogy a gyermek életben maradjon – fordult a szülésznőkhöz – , egyenletes hőmérsékletet kell biztosítanunk a számára.

Így az ünnephez közeledve a legtöbbünkben azon gondolatok motoszkálnak (vagy már lüktetnek), hogy kinek milyen ajándékot készítsünk vagy vásároljunk. S azt hogyan tegyük, hol és mikor. Eldöntöttem az idén, hogy ezt a forgalmi dugók, a zsúfolt boltok és parkolók ellenére nyugodtan fogom tenni, mert készülődni öröm. Már a tervezése boldogság, és ha netán fabrikálunk is, az összeállítás még felemelőbb érzés. 

De miért gondolkodunk ezen főként karácsony előtt?

Egy kocsmában többen üldögéltek és ittak. A hangulat emelkedett volt. Mindenféléről beszélgettek, végül az asszonyokra terelődött a szó, amiben egyik a másikat akarta felülmúlni. Csak az egyik férfi hallgatott. Ez feltűnt a többieknek.

- És te? - kérdezték. - Te semmit sem mondasz?

- Nem - válaszolta. - Én ebben nem vehetek részt.

Egy napon, amikor vége volt a halhús csomagoló szakmunkás munkaidejének, benézett az egyik hűtőkamrába, hogy valamit leellenőrizzen, magára zárta az ajtót véletlenül és ott ragadt fogságban a hűtőtérben.

Erőteljesen verte az ajtót és elkezdett kiabálni, de senki sem hallotta. A munkások java már hazament és gyakorlatilag nem lehetett hallani az ajtó vastagsága miatt a segélykiáltásokat.

Öt órát töltött el a hűtőtérben, már a halál küszöbére került.

Néhány évvel ezelőtt egy angol nagyvárosban hirdettem több estén át az evangéliumot. Az utolsó esti összejövetel után beszédbe elegyedtem egy idősebb úrral, aki ismert ügyvéd volt. Elbeszélte nekem, hogy az előtte való napon mit élt át.

 Tegnap reggel útban a vasútállomás felé láttam egy kisfiút, aki cipőtisztítással akart néhány fillért keresni. Mivel a cipőm nem volt éppen fényes, igénybe vettem szolgálatát. Mikor készen lett, felállt, érdeklődve rám nézett és megkérdezte:

-Uram, szereti az Istent?

Balázs megkeseredetten baktatott hazafelé. A fejét konokul leszegte, cipője orrával dühösen rugdosta a kavicsokat, az egész világra haragudott. Miért kell mindent elrontani? Hát neki már soha semmi öröm nem jár az életben? Minden percében köteles hálás gyerekként a családja körül ugrálni? Huh, legszívesebben otthagyná őket most! Szegény Jutka, mit gondolhat magában, talán szóba sem áll vele többet. Anya olyan feltűnően durcás volt vele, pedig nem volt igaza.

Egy órásműhelyben a polcra tettek egy éppen elkészült kis órát. Ott állt két idősebb óra között, amelyek buzgón ketyegték másodperceiket.

- Úgy, most tehát rajtad a sor – mondta az egyik a kettő közül.

– Sajnállak! Most ugyan vidám vagy, de várj csak, majd ha egy évben több mint 31 milliószor ketyegsz, akkor erőd végén leszel.

- Micsoda, 31 milliószor ketyegni! – kiáltott ijedten az újonnan jött. – arra sosem volnék képes!

Jim Elliot mártírhalála fiatal keresztyén vezetők egész nemzedékére volt hatással. De vajon mi a helyzet, amikor szenvedésünk láthatatlan marad? Akkor is dicsőíthetjük Istent? Igen!

Joni Eareckson Tada élete nagy részét kerekesszékben töltötte. Tizenhét évesen szenvedett balesetet: sekély vízbe ugrott és súlyosan megsérült, válltól lefelé lebénult.

Két barát szerves kémiát hallgatott az egyetemen. A kurzust mindketten jó eredménnyel teljesítették, jó munkát végeztek a laborban is, így mind a ketten tiszta ötös átlaggal néztek szembe a záróvizsgával. Eddig minden jól ment.

Sajnálatos módon azonban kissé elbízták magukat és úgy döntöttek, hogy a vizsgát megelőző éjszakát egy szórakozóhelyen töltik.

,,Sok leány munkálkodott serénységgel,de te meghaladod mindazokat!"Péld.31:29

Édesanyám halála után,rendkivül kimerülten és bánatosan mentem vissza a munkámhoz.Sajnáltam önmagamat,és ezt ki is fejeztem barátnőmnek,Yer-nek.Igazából ezt akartam volna mondani:,,Ó,én szegény és sajnálnivaló! Édesanyám meghalt,édesapámat rég eltemettük,árva vagyok."Yer barátnőm figyelmesen meghallgatott,majd hozzáfűzte:,,Hát igen,rettenetes dolog anya nélkül lenni.Én is kivánom,hogy bárcsak megismerhettem volna az édesanyámat."

Lopva ránéztem ázsiai barátnőmre.,,Téged örökbe fogadtak'' -kérdeztem.

Minél közelebb értünk Tulsához, annál jobban izgultam. Tíz hónap telt el, mióta eljöttem. Elképzeltem, apa milyen büszke lesz, mikor meghallja, hogy valami hasznosat akarok kezdeni az életemmel. Annak ellenére, hogy nem osztozott az Isten iránti szeretetemben, azt gondoltam, hogy majd osztozik az örömömben és a boldogságomban.

Miután megérkeztem a vasútállomásra, taxival mentem apám házához.

,,Minden lélek szomjazik a boldogságra és az élet értelmére" - írta Aquinói Tamás. Tizenéves koromban igazolódott ez az állítás. Boldog akartam lenni, és meg akartam találni életem értelmét. Választ akartam kapni három alapvető kérdésre: Ki vagyok? Miért vagyok itt? Merre tartok? Ezek az élet nehéz kérdései. Becslésem szerint a negyven alattiak kilencven százaléka nem tud választ adni rájuk.

A szegény özvegyasszony kis háza ablakánál ült egy meleg májusi estén, kisfia az ablakpárkányra támaszkodva állt mellette. Az asszony nagyon

szerette a házikót, amiben laktak; a férje vette, aki csupán néhány hónapja halt meg. Nézte az udvaron a szép gyümölcsfákat, amelyeket a férje ifjú

házas éveikben ültetett. A fák tele voltak virággal, és sok gyümölcsöt ígértek.

Testvérem, Dave Howard nagyon sokat utazik és csodálatos történetekkel tér haza.

Egyik nyáron, amikor mi hatan, Howardok, házastársunkkal családi összejövetelt tartottunk, Dave az alábbi esetet mondta el, amelyet a történetben szereplő férfi fiától hallott.

Egyszer egy férfit - nevezzük Ivánnak -, aki egy meg nem nevezett országban raboskodott, kivezettek a cellájából. Vallatták, megkínozták, és szinte kásává verték. Életének egyetlen kényelmét egy takaró jelentette.

Jim Elliot mártírhalála fiatal keresztyén vezetők egész nemzedékére volt hatással. De vajon mi a helyzet, amikor szenvedésünk láthatatlan marad? Akkor is dicsőíthetjük Istent? Igen!

Joni Eareckson Tada élete nagy részét kerekesszékben töltötte. Tizenhét évesen szenvedett balesetet: sekély vízbe ugrott és súlyosan megsérült, válltól lefelé lebénult.

A balesetet követő két évben depresszióval küzdött, megkeseredett, az öngyilkosságot fontolgatta, és hitével kapcsolatban is kételyek gyötörték.

"... Van egy történet a megbocsátásról, amely Afrikából származik.

Ha valaki igazságtalanul vagy meggondolatlanul cselekszik a dél-afrikai Babemba törzsben, azt kiállítják a falu közepére, de semmivel sem akadályozzák meg a menekülésben.

A falu minden lakója abbahagyja a munkát, és a megvádolt személy köré gyűlik.

Mi voltunk az egyetlen család az étteremben.

Eriket beraktam egy etetőszékbe és megjegyeztem magamnak milyen csendben eszik minden vendég.

Néhányan halkan beszélgettek.

Erik hirtelen örömteli kiáltást hallatott.

"Szia!" - mondta, miközben pufók kezeivel a szék tálcáját püfölte.

Szemei az izgatottságtól kikerekedve, száján azzal az imádnivaló fogatlan mosollyal,hevesen integetett.

Art Buchwald rovatvezető mesélt egy napjáról, amikor egyik barátjával utazott egy New York-i taxiban. Amikor kiszálltak a taxiból, barátja így szólt a sofőrhöz: „Köszönöm az utat! Maga fantasztikusan vezeti ezt a taxit!"

A taxisofőrnek elakadt a szava a döbbenettől egy másodpercre, aztán így szólt: „Mi maga? Valami okostojás?"

„Nem - szólt a férfi.

Azon a délutánon leszakadt az első hó, kavargott, ellepett mindent egy pillanat alatt és még azután sem akarta abbahagyni. Klára néni nyugtalanul járkált föl-alá kis paneljében, végül mindig az ablaknál kötött ki.

Megpróbálta kinyitni, hogy kinézhessen, de éppen csak résnyire nyitotta, a szél máris nekifeszült, hogy bedöntse, és rémisztően süvített. Klára néni becsukta, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudta, és hálát adott az égnek, hogy nem lökte fel a vihar az ablaktáblával együtt.

Pár nap volt karácsonyig. Az erkélyeken ott bújtak már a fenyők, délutánonként furcsa, szürke homály úszott a levegőben. Az asszonyok derűs pánikkal hordták haza kosaraikban az ünneprevalót. 

Gonddal vették számba a család apraját, nagyját, hogy legyen mindenkinek valami kedvére való az ünnepi asztalon. 

A kirakatok előtt gyerekek ácsorogtak , szemükben vágy és gond. A kirakat őrzi még, amit maguknak szeretnének, és drága kincsként rejtegeti, amit édesanyának, apának, testvérnek szánnak - ha elég a pénz.

- Papa, papa, ugye elmeséled megint, hogy is volt azon a szentestén? - A kis Bori rövidszoknyás forgószélként rohant át a tágas lakószobán, és átölelte az apját, aki éppen az utolsó csillagszórókat tekerte rá az embermagasságú fenyő legfelsőbb ágára.

- Naná, hogy elmondja - kiabálta Feri, aki alig maradt el húga mögött. Ő már persze méltóságán alulinak tartotta volna, hogy átölelje apját. - Ugye elmondod, apu? A szentestén a szenteste történetét..

Már nagyon vártam a postást. Vártam, mint mindennap. 1961 tele volt, s én hétfőtől szombat délutánig Bélapátfalván, a gyógyszertárban dolgoztam. Családom, 13 unokatestvérem és a barátaim Egerben éltek.

Úgy ellensúlyoztam az egyedüllétet, hogy harminc emberrel leveleztem.

Amint nézelődtem, egyszer csak a szemközti közértből egy kisgyermeket dobtak ki a nagy hóba. Gallérjánál fogva penderítették ki.

Az 1800-as években egy angol Kaliforniába utazott aranyat keresni. Miután több hónapig kutatott arany után, nagyon megszedte magát. Hazafelé vezető útján magállt New Orleans-ban.

Nem sokkal odaérkezése után egy csődülethez ért, ahol az emberek mind ugyanabba az irányba néztek. Ahogy közeledett az összesereglett tömeghez, rájött, hogy egy rabszolga-árverésre gyűltek össze. Angliában már több éve betiltották a rabszolgatartást, így a fiatalembert odahajtotta a kíváncsiság, hogy megnézze, hogyan kerül valaki másnak a tulajdonába.

Behunyom a szememet, ülök a szobám mélyén a kedvenc karosszékemben, mellettem a kandallóban halkan serceg, pattog a tűz, ahogy a lustán izzó fahasábokat egyre jobban bekebelezi. És ekkor hirtelen fülembe nesszen a csengő hangja.

Az ajtóból kiabálás: „Uram! Csomagja érkezett!” Meglepetten érnek hozzám a szavak, hiszen tudtommal nem rendeltem semmit és senki nem szokott nekem csomagot küldeni.

A kíváncsiság pattintott ki a puha bőr jóleső melegéből, és kapkodva siettem az ajtó felé.

Az eset megtörtént. Világhálón kering ez a történet, amely egy

 valóban megtörtént, tanulságos esetről ad hírt.

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje mélyéről előhúzott

egy lekváros üveget. Kiöntötte a padlóra az üvegben lévő érméket és

gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta, mert a

végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie. Nem hibázhatott.

Ezután óvatosan visszatöltötte a pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és kisurrant a hátsó ajtón.

Egy ember elment levágatni a haját, és megigazíttatni a szakállát. Ahogy a fodrász dolgozni kezdett, kellemes beszélgetésbe elegyedtek. Sok mindenről szót ejtettek, különféle területeken.

Végül szóba került Isten is, mire a fodrász határozottan kijelentette:

- Én nem hiszem, hogy Isten létezik.

- Miért ilyen biztos ebben? - kérdezte a vendég.

- Nos, csak ki kell nézni az utcára, hogy mindenki megértse, miért nem létezhet Isten. Most mondja meg őszintén, ha Isten létezne, hogy lehetne annyi beteg ember a világon?

Mielőtt orvosi rendelőt nyitottam, egy kórházban alorvos voltam. Ott nagyon sok szenvedő, kétségbeesett emberrel találkoztam, de hívő emberekkel is. Ezeknek életében felcsillant valami, amit édesanyám életében mindig csodáltam. Édesanyám jámbor asszony volt. Sokszor beszélt velem Jézus szeretetéről. Hallottam az imáit; sokszor tusakodott mások lelki üdvösségéért. De mindez reám hatástalan maradt, sőt egyre keményebb lettem.

Sok évvel ezelőtt Éva néni ötödikes osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, mert az első sorban Horváth Peti olyan rendetlen és figyelmetlen kisfiú volt, hogy Éva néni valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére pedig legrosszabb érdemjegyet.

Egy napon Éva néni a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Peti előző tanítóinak bejegyzésein.

Az emberiség egyik legnagyobb zsenije, Newton, nagyon sokat vitatkozott tudós barátaival a világegyetem és a naprendszer eredetéről, keletkezéséről. 

Vitáik, szinte végnélküliek voltak, mert Newton kitartott elmélete mellett: a világ létrejötte nem lehet a véletlen műve, az életben tapasztalt csodás elrendeződés azt feltételezi, van valami értelem e mögött. Persze tudós barátai, akik a véletlen, és a "nagy robbanás" elméletét vallották magukénak, szintén erosen érveltek álláspontjaik mellett. 

Newtonnak elege lett ebből és egy olyan tettre szánta el magát, ami azóta is hires. 

Készitett egy mozgatható modelt a Naprendszerről, olyat, amit egy kar segitségével lehetett forgatni.

/Egy igaz történet részlete/

Az Egyesült Államok hadseregében szolgáltam, mint törzsorvos az utolsó amerikai háború alatt (1861-65). A gettysburgi csata (1863. július 1-3.) után sok száz sebesült feküdt a kórházunkban, akik közül 28-nak végtagját azonnal amputálni kellett.

Néhánynak mind a karját, mind a lábát le kellett vágni. Ez utóbbiak közt volt egy ifjú, név szerint Coulson Károly, aki csak 3 hónapot szolgált, és mivel a harctéri szolgálathoz túl fiatal volt, mint dobos lett besorozva.

A neves sebész meghívta író barátját, legyen ott mellette egy nehéz operáció alatt. Készülődés közben bizakodott, de volt egy kis feszültség is benne. Majd elkezdett imádkozni.

Az operáció után az író kifejezte csodálatát, hogy egy világhírű sebész érzi az ima fontosságát és így szólt:

- Azt gondoltam, hogy jobban bízol tehetségedben.

- A sebész is csak egy emberi lény 

- válaszolta az orvos. Biztos vagyok, hogy a tudomány nem fejlődött volna annyit, ha valami nem kísérte volna, ami az embernél is nagyobb. 

Amikor operálok, olyan közel érzem magam az Istenhez, hogy nem tudom hol végződik az én szaktudásom és hol kezdődik az Isten végtelen nagysága.

Egy angliai lelkész aggódva fordult egy este az egyházfihoz:

-Látta már azt a szegényesen öltözött öregembert, aki minden délben bejön a templomba és utána azonnal kimegy?

A lakásom ablakából szoktam figyelni, és meg kell mondanom, a dolog nyugtalanít. Végül is komoly értéktárgyak vannak a templomban.

Próbálja meg egyszer kikérdezni!

Szép tavaszi nap volt. A fiatalasszonyt békesség töltötte el, miközben Jézus haláláról és feltámadásáról elmélkedett.

Mmegállt egy pillanatra a lépcsőknél, amelyek a főutcára vezettek, és amely már tele volt munkába siető emberekkel.

A régi helyén, az átjáró kezdetén ült az idős virágárus néni. A lába elé, egy újságpapírra sorakoztatta ki a friss virágokból készített csokrait.

A néni mosolygott; idős, ráncos arca valamilyen benső örömtől sugárzott.

,,Mondjátok a remegő szívűeknek, 

legyetek erősek, ne féljetek!" (És. 35:4.) 

Az orvosi rendelőben 

Beteget kísértem az orvosi rendelőbe. Az előtérben néhányan maguk elé meredő tekintet­tel várták a ,,kérem a következő beteget" jelszót. 

Már nyílik is az ajtó. Látszólag megkönnyebbül­ten, de mégis levegő után kapkodva egy nyugta­lannak tűnő, jól öltözött, ékességektől csillogó idősebb asszony lép ki.

Fél kettőkor csengettek a tízemeletes panelépület nyolcadik emeleti lakásának ajtaján. Az ajtónyílásban a végrehajtó és a rakodó álltak. A csengetésre tízévesforma kislány nyitott ajtót.

–Csókolom! Anya mindjárt jön, a Karcsikát eteti éppen. Addig tessenek bejönni a szobába, körbenézni, hogy mit lehet elvinni! – mondta és bevezette őket az egyszerű, de ízlésesen berendezett otthonba.

Abraham Lincoln ugyan nem élte meg a polgárháború hivatalos lezárását, de még ki tudta adni híres nyilatkozatát a rabszolgák felszabadításáról, amellyel minden rabszolgát szabaddá tett Amerikában. Egy napon felkereste Lincolnt egy Washington D.C.-ben élő volt rabszolga, aki a háború alatt szökött meg Délről. Pénzt vett elő a zsebéből, és az elnök felé nyújtotta.

- Ezt miért kapom? - kérdezte Lincoln. A felszabadított rabszolga azt mondta, csak fizetni szeretne az elnöknek azért, mert elnyerte a szabadságát.

Egy kocsmában többen üldögéltek és ittak. A hangulat emelkedett volt. Mindenféléről beszélgettek, végül az asszonyokra terelődött a szó, amiben egyik a másikat akarta felülmúlni. Csak az egyik férfi hallgatott. Ez feltűnt a többieknek.

- És te? - kérdezték. - Te semmit sem mondasz?

- Nem - válaszolta. - Én ebben nem vehetek részt. Nincs semmi okom panaszra a feleségem miatt. Nem szól egy rossz szót sem.

A többiek nevettek és így szóltak: 

- Ilyen nincs.

Ez a történet Charles Blondin nevű híres francia cirkuszi mutatványosról szól a 19-dik században, aki egy hosszú acélkábelt feszített ki a Niagara vízesés fölött. Erős szélben is biztonsági védőháló nélkül járkált, futott, sőt táncolt a kötélen az őt figyelő óriási tömeg ámulatára és gyönyörűségére.

Egyszer fogott egy téglával megrakott talicskát, és azzal ejtette ámulatba a tömeget, hogy könnyedén áttolta a kötélen a vízesés egyik szélétől a másikig.

Egy férfi meg a kutyája sétálnak egy úton. A férfi élvezi a tájat, mikor ráébred, Ő már halott ...

Emlékezett arra, mikor haldoklott és akkor hirtelen az is beugrott neki, hogy a mellette sétáló kutyus is évek óta halott volt.

Azon kezdett el gondolkozni, vajon hova viszi őket az út, amin sétálgatnak.

Egy idő után elértek egy magas, fehér falhoz. Drága márványnak tűnt.

Hosszú sétány vezetett fel a domb tetejére, ahol egy magas boltív húzódott, ragyogva a napsütésben.

A padlás félhomályában a magas, hajlott hátú öregember még jobban meggörnyedve igyekezett odajutni a felhalmozott dobozokhoz az egyik padlásablak mellett. A pókhálókat félresöpörve leemelte a felső dobozt, s a fény felé tartva egyik fényképalbumot a másik után szedegette ki belőle. Valaha csillogó, mostmár megfakult tekintete vágyakozva várta, hogy meglássa azt, akiért feljött ide.

Úgy indult az egész, hogy emlékeiből előbukkant élete nagy szerelme, s tudta, hogy ezekben az albumokban találhat fényképet róla.

Egy megértő szó vagy pillantás többet érhet minden harcnál, amit megharcolhatunk. 

Az asszonyok régóta ismerték egymást. Egyikük lakásában töltötték a délutánt egy tea és némi sütemény mellett. A gyerekek hasonló korúak és temperamentumúak voltak: ötéves ördögfiókák. Együtt játszottak a gyerekszobában, amíg a barátnők jóízűen kipletykálták a közös ismerősöket. 

Az egyre hangosodó veszekedés után óriási visítás hallatszott a szobából.

- Az a rossz - mondta az orvos-, hogy Galambos bácsinak elment az életkedve. Mindig akkor van baj, ha a beteg feladta a küzdelmet. Majd hozzátette.

- Az élni akarás a legjobb orvosság.

Az egyik nap Galambos bácsi maga mellé ültette a feleségét.

- Elmegyek, anyjuk. Nincs már nekem miért élnem.

Galambos néni megfogta a férje lesoványodott, vékony kezét, és ránézett az öregre.

- Hát én? Én már nem számítok? Énértem nem érdemes élned?

Az asszony hangjában annyi szeretet volt, hogy attól három haldokló is meggyógyult volna.

A mexikói férfi, aki egy dél-arizonai szeméttelepen ócskavasat pakolt rozzant kisteherautójára, izgatott volt.

Ez a nagy fogás azt eredményezi, hogy étel kerül az asztalra és pénz a zsebbe, amint a vasat készpénzre váltja a mexikói vas- újrahasznosítónál.

Ahogy a kocsi az autópályára fordult, egy régi fogászati röntgenkészülékből kis acélgolyócskák gurultak ki és szaladtak szét a kocsi bordás rakterén.

Ezek az apró radioaktív golyócskák ott pattogtak az elmozduló fémlemezek között, és ide-oda gurultak a platón.

Abraham Lincoln ugyan nem élte meg a polgárháború hivatalos lezárását, de még ki tudta adni híres nyilatkozatát a rabszolgák felszabadításáról, amellyel minden rabszolgát szabaddá tett Amerikában. Egy napon felkereste Lincolnt egy Washington D.C.-ben élő volt rabszolga, aki a háború alatt szökött meg Délről. Pénzt vett elő a zsebéből, és az elnök felé nyújtotta.

- Ezt miért kapom? - kérdezte Lincoln. A felszabadított rabszolga azt mondta, csak fizetni szeretne az elnöknek azért, mert elnyerte a szabadságát.

A padlás félhomályában a magas, hajlott hátú öregember még jobban meggörnyedve igyekezett odajutni a felhalmozott dobozokhoz az egyik padlásablak mellett. A pókhálókat félresöpörve leemelte a felső dobozt, s a fény felé tartva egyik fényképalbumot a másik után szedegette ki belőle. Valaha csillogó, mostmár megfakult tekintete vágyakozva várta, hogy meglássa azt, akiért feljött ide.

Úgy indult az egész, hogy emlékeiből előbukkant élete nagy szerelme, s tudta, hogy ezekben az albumokban találhat fényképet róla.

Erzsébet 17 éves.A télen barátnőivel sielni ment a hegyekbe,és ott olyan szerencsétlenül esett,hogy úgy vitték le hordágyon a völgybe.Ilyesmi gyakran megtörténik a hegyekben.

Erzsébet nem törte el sem a kezét,sem a lábát,mozdulni mégsem tudott többé.Először az esés közben bekövetkezett sokk hatására gondoltak,de később megállapították: hátgerincének néhány csigolyája úgy összezúzódott,hogy minden kis mozdulás óriási fájdalmat jelent számára.Az eset reménytelennek tünt.Megoperálni nem lehetett.A lány két évig feküdt nyakig gipszben.Csak a fejét mozdíthatta kissé.

Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk

nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres

hely.

Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják

a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt

elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.

Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a

kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.

Egy kocsmában többen üldögéltek és ittak. A hangulat emelkedett volt. Mindenféléről beszélgettek, végül az asszonyokra terelődött a szó, amiben egyik a másikat akarta felülmúlni. Csak az egyik férfi hallgatott. Ez feltűnt a többieknek.

- És te? - kérdezték. - Te semmit sem mondasz?

- Nem - válaszolta. - Én ebben nem vehetek részt. Nincs semmi okom panaszra a feleségem miatt. Nem szól egy rossz szót sem.

A többiek nevettek és így szóltak: 

- Ilyen nincs.

- De igen!

Egy fiatal lány – szemmel láthatóan elmerülve egy kis könyv olvasásában – 

egy gyümölcsös elárusítóhelynél üldögélt.

Egy úr megállt, hogy gyümölcsöt vegyen, és megkérdezte, hogy mit olvas olyan nagy érdeklődéssel. Meglehetősen szégyenlősen válaszolta a lány: 

– Isten szavát, uram!

De a férfi kételkedő ember volt, azt kérdezte tehát: 

– Ki mondta önnek, hogy a Biblia Isten szava?

A lány gyermekes egyszerűséggel válaszolta: 

– Isten maga.

A második világháború Don-kanyari rémségeiről sok levél számolt be, dokumentumok és emlékek bizonyítják a magyar katonák kiszolgáltatott helyzetét. Antal, a harcok közepette, lefagyott lábujjakkal került hadifogságba és mire hazaindulhatott, kereken tíz esztendő telt el...

Antal állapota siralmas volt, idegrendszere tönkrement.

Haza, sem mert rögtön menni, öreg apjához tért be először, aki messze lakván fia családjától, nem tudott róluk semmit.

Bizonyára mindannyian tapasztalták már, milyen végtelenül magányos tud lenni az ember... 

Engem az élet nagy, sötét mélységekbe is dobott. Ültem náci börtönökben a hitemért.

 Voltak órák, amikor azt gondoltam: még egy lépés, és benn vagyok az őrület sötét birodalmában, ahonnan nincs visszaút. És akkor jött Jézus! Minden elrendeződött. Bizonyságát adhatom. 

 Átéltem egy estét a fogházban, amikor elszabadult a pokol. 

 Átmenő szállítmányt hoztak, olyan embereket, akiket koncentrációs táborokba akartak továbbítani, akiknek semmi reményük sem volt többé a szabadulásra.

Amikor a kereskedelmi televíziók híradóiból megállás nélkül ömlik a vér, nehéz elhinni, hogy az emberek nem csak bántani képesek egymást, hanem egy-egy magasztosabb cél érdekében hajlandóak egymás kezét fogva tűzön-vízen át küzdeni egy csipetnyi csodáért....

Sokszor lehet hallani azt a kifejezést, hogy a világ legnépszerűbb labdajátéka, a futball több mint egyszerű sport, amiért emberek millió szenvedélyesen rajongnak. Több mint egyszerű játék, hiszen rengeteg olyan, mára már gazdag profi futballista van, akiknek a mérhetetlen nyomorból való kitörést a foci jelentette.

Bizonyára mindannyian tapasztalták már, milyen végtelenül magányos tud lenni az ember és milyen üres az élet. Egyszerre megérzik: 'Nekem hiányzik valami! De mi?'

Átéltem egy estét a fogházban, amikor elszabadult a pokol. Átmenő szállítmányt hoztak, olyan embereket, akiket koncentrációs táborokba akartak továbbítani - részben bűnözőket, részben ártatlan embereket, köztük zsidókat, akiknek semmi reményük sem volt többé a szabadulásra!

Ezekre az emberekre egy szombat este rátört a kétségbeesés.

- Az ajtó előtt áll egy asszony, és beszélni óhajt Önnel. Azt mondja, Zsófi a neve, és prédikátornőnek tartja magát.

Hamarosan előttem állt egy igen különös teremtés.

- Végre megtaláltam Önt, testvérem! Hallottam tegnap a missziói beszámolóját. Utána így társalogtam Urammal, Istenemmel: Atyám, nekem ezzel a testvérrel beszélnem kell. Ma pedig ezt mondta az Úr nékem: Zsófi, te tegnap fél dollárt kerestél, vidd el ezt az összeget annak a testvérnek, és prédikálj neki!

Leszálltam a rogi piacnál a villamosról. A tömeget kerülgetve iparkodtam a lépcsőfeljárók fele, mikor a lépcsősor mellett megakadt a szemem egy rikító, foszforzöld tornacipő talpán. Ez félig le volt szakadva egy ócska fekete-zöld tornacipőről, amiben meg egy nyomorúságos öregasszony állt. Benne folytatódott a foszforzöld cipőtalp. Nem is állt, inkább görnyedt, rágörnyedt a lépcső melletti betonpárkányra, hátat fordítva a villamosmegállóból és a piacról hömpölygő tömegnek, az egész világnak. 

Öreg volt és láthatóan nagyon szerencsétlen.

Régi történet szól arról, hogy két szerzetes csodás ígéretet talált egy pergamen lapon. E szerint a világ ezer útjának végén van egy ajtó, ahol összeér a menny és a föld. Aki ezen az ajtón bekopogtat, az előtt megnyílik, s küszöbén átlépve meglátja az Istent.

A két szerzetes hosszú szabadságot kért. Elhagyták a kolostort, s útnak indultak, hogy megkeressék azt az ajtót. Bejárták a világ ezer útját. Találkoztak ezer kísértéssel, tengernyi szenvedésen vergődtek át.

Fiatal pár lép be a város legszebb játéküzletébe. A férj és a feleség hosszasan nézegetik a színes játékokat. Némelyek fenn sorakoznak az állványokon, mások a mennyezetről lógnak le vagy a pultokon fekszenek szívderítő tarkaságban.

Vannak itt síró és nevető babák, elektronikus játékok, kicsike konyhák, melyekben lángost és süteményt sütnek. Nem tudják eldönteni, melyiket vegyék meg.

Az eladónő hozzájuk lép.

- Nézze - kezdi magyarázni a feleség -, nekünk egy egészen kicsi lányunk van, és sokat vagyunk távol hazulról, gyakran még este is.

Két súlyos beteg férfi osztozott egy kórtermen. Egyikük felülhetett ágyában minden nap egy kis időre, ezzel is könnyítve a tüdején levő folyadék ürülését. Az ő ágya a kórterem egyetlen ablaka mellett volt. A másik férfi ágyhoz kötött volt, így órákat beszélgettek egymással. Meséltek egymásnak családjukról, feleségeikről, addigi életükről, munkájukról, a helyekről, ahol vakációzni szoktak.

Az ablak melletti férfi minden délután felült, és mesélni kezdte betegtársának, amit éppen az ablakon keresztül látott.

"Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval." (Róm 12,21)

A Rozmaring utca 4. szám kapujával szemben egy fölásott földdarabon idős asszony szorgoskodott. Mellette locsoló, kezében ültetőfa. Sorra dugdosta a virágpalántákat a megöntözött lyukakba. A szomszéd lépcsőházból egy szőke kislány rebbent elő. Lehetett olyan öt-hat éves.

- Mit csinál a néni? Virágokat ültet?

- Igen, kedvesem, azt akarom, hogy szép legyen a házunk környéke.

Egy hideg vasárnap történt. A templom parkolója hamar megtelt. Ahogy kiszálltam a kocsimból, arra lettem figyelmes, hogy a testvérek valamit sugdolóznak, miközben bemennek a gyülekezetbe. Ahogy közelebb értem, észrevettem egy embert, amint támaszkodik a templom falának. Már majdnem egészen lefeküdt, mintha aludna.

Egy hosszú, nagyon rongyos viharkabát volt rajta és egy kalap a fejére húzva, hogy már az arcát sem lehetett látni.

Alighogy véget ért a második világháború, Európa kezdte összerakosgatni a széthullott darabokat. Az óhaza romokban hevert. Szétdúlta a háború. Talán mind között a legszomorúbb látvány az volt, ahogy az éhező kis árvák kószáltak a háború sújtotta városok utcáin.

Egy fagyos reggelen egy katona visszafelé igyekezett a barakkjába. Ahogy terepjárójával befordult egy sarkon, észrevett egy kisfiút, aki egy zöldséges kirakata előtt állt, orrát az ablaküveghez nyomva.

Piroska nagycsoportos óvodás volt. A hatodik születésnapjára nagymamától egy csodaszép bögrét kapott ajándékba. A bögrén két cica sétált feltartott farokkal, szájukat nyalogatva.

Bizonyára a finom tejecskére gondoltak, amit a bögréből lehet nyalakodni. Piroskának nagyon tetszett az új bögre. Ez lett a legféltettebb kincse. Este a szobájába vitte.

Lefekvés előtt elbúcsúzott a bögrére festett Mircitől és Cirmitől. Reggel az első pillantása rájuk esett.

...hogy tudjátok: örök életetek van. (1János 5:13) 

Amikor a tízéves Mary édesanyja meghalt, ő lett "a ház asszonyává", 

gondoskodott apjáról, aki a helyi bányában éjszakai műszakban dolgozott. 

Egyik este, amikor ételt csomagolt neki, becsúsztatott egy füzetkét, amely 

az Evangéliumokat tartalmazta, remélve, hogy apja vigasztalást talál majd 

benne felesége elvesztése után.

Éjjel egykor hirtelen megszólalt a vészjelző sípszó, jelezve a városka lakosságának, hogy bányászok estek csapdába, mert a bánya beomlott.

Egy kocsmában többen üldögéltek és ittak. A hangulat emelkedett volt. Mindenféléről beszélgettek, végül az asszonyokra terelődött a szó, amiben egyik a másikat akarta felülmúlni. Csak az egyik férfi hallgatott. Ez feltűnt a többieknek.

- És te? - kérdezték. - Te semmit sem mondasz?

- Nem - válaszolta. - Én ebben nem vehetek részt. Nincs semmi okom panaszra a feleségem miatt. Nem szól egy rossz szót sem.

A többiek nevettek és így szóltak: 

- Ilyen nincs.

Álmomban az élet útján sétálgattam, amikor megláttam egy feliratot, melyen ez állt:

"MENNYORSZÁG BOLTJA"

Amikor odaértem, az ajtó kinyílt és mire felocsúdtam, már be is léptem. Angyalok csoportjait láttam 

mindenütt.

Egyikük adott nekem egy kosarat és azt mondta:

"Fiam, végy meg mindent, amit csak akarsz, a boltban van minden, amire egy kereszténynek szüksége lehet, s amit nem tudsz elvinni ma,  visszajöhetsz holnap és gond nélkül elviheted." 

Az első, amit megragadtam, a TÜRELEM volt és azután a SZERETET, mivel ugyanazon polcon voltak.

Elzárta a zuhanycsapot. Kinyúlt a törülközőért, s eközben mély, tompa fájdalom sugárzott a karján át. Szinte ösztönösen tapogatta meg magát: „Úristen, itt mintha egy daganat lenne...!” – futott át a kétségbeesett gondolat az agyán, amikor a sajgó területhez ért. Emlékezett, hogy néhány napja, vagy talán hete...? – hirtelen nem is jutott eszébe az izgalomtól - megütötte a mellét, de akkor nem tulajdonított jelentőséget a dolognak. 

Közben a férje kiáltott ki a hálószobából, hogy ideje lenne munkába indulnia, s most vette csak észre, hogy már hosszú percek óta a zuhanykabinban ácsorog, miközben csöpög róla a víz.

„Nevezettet heveny szívmegbetegedése alkalmából több alkalommal a klinikai halál állapotából élesztettük újra…” Ez a nem mindennapos mondat R. Laci bácsi kardiológiai leletén olvasható, amelyet a Károlyi Sándor kórház adott ki 1998-ban. 

A mindig derűs, ősz hajú, pirospozsgás, 66 éves férfi jól ismert, tevékeny tagja a gyülekezetnek, ültetésnél, berendezésnél segédkezik rendszeresen. Tizenegy éve tért meg, nem sokkal ezután az Úr meggyógyította csúnya aranyeréből.

Fél kettőkor csengettek a tízemeletes panelépület nyolcadik emeleti lakásának ajtaján. Az ajtónyílásban a végrehajtó és a rakodó álltak. A csengetésre tízévesforma kislány nyitott ajtót.

– Csókolom! Anya mindjárt jön, a Karcsikát eteti éppen. Addig tessenek bejönni a szobába, körbenézni, hogy mit lehet elvinni! – mondta és bevezette őket az egyszerű, de ízlésesen berendezett otthonba. Bentről, a kisszobából az asszonyka kiszólt.

– Jöjjön, végrehajtó úr, nézzen körül, rögtön jövök én is.

Kedves történet Jani bácsiról aki egy drága könnycsepp miatt lemondott az alkoholról.

Jani bácsi történetét biztosan sokan hallották már Füreden, nekem is a piacon mesélte el.

Duplán messziről érkezett ide, hiszen hazája valahol a Felvidéken volt, de megkóstolta a szovjet hadifogoly kenyeret is. Mikor végre hazajutott volna, elakadt Tiszafüreden. Megházasodott. Gyerekei születtek, ezzel teljes jogú füredi polgár lett, s küszködhetett, mint a  többiek.

Barátokra tett szert, a befogadásnak egyik állomása a kocsma volt már akkoriban is.

Sosem felejtem el 1946 húsvétját. 14 éves voltam akkor. 12 éves öcsémmel, 16 éves nővéremmel és édesanyámmal éltünk. Édesapám öt évvel azelőtt meghalt, kereset és pénz nélkül maga mögött hagyva négy iskoláskorú gyermekét. 1946-ban egyik nővérem már férjnél volt, a bátyám pedig elköltözött otthonról.

Egy hónappal húsvét előtt a gyülekezet pásztora bejelentette, hogy egy kivételes húsvéti adományt kezdünk el gyűjteni, amivel egy szegény családon segítünk.

Jót tenni valakivel, felemelni az elesetteket nem korfüggő tulajdonság. Az igazi hősök pedig nem a mozivásznon találhatók, hanem itt élnek köztünk a mindennapokban, csak sokszor nem vesszük észre őket. Ez a 99 éves öreg bácsi példa lehetne sok mindenkinek, pedig nem rendelkezik vagyonnal.

Dobri Dobrev bácsi Bulgária fővárosa mellett él, s hallását majdnem 100%-ban elveszítette a második világháború során, ahol katonaként szolgált. A 99 éves bácsi minden áldott nap begyalogol a saját maga építette kunyhójából a saját maga készítette ruháiban a fővárosba, hogy kolduljon az ott lakóktól.

A mexikói férfi, aki egy dél-arizonai szeméttelepen ócskavasat pakolt rozzant kisteherautójára, izgatott volt.

Ez a nagy fogás azt eredményezi, hogy étel kerül az asztalra és pénz a zsebbe, amint a vasat készpénzre váltja a mexikói vas- újrahasznosítónál.

Ahogy a kocsi az autópályára fordult, egy régi fogászati röntgenkészülékből kis acélgolyócskák gurultak ki és szaladtak szét a kocsi bordás rakterén.

Ezek az apró radioaktív golyócskák ott pattogtak az elmozduló fémlemezek között, és ide-oda gurultak a platón.

Egy napon a Király meghívta palotájába Valaki urat és azt mondta, hogy egy olyan szívházat fog neki adni, amit teljesen be kell rendeznie.

Valaki úr lesz a felelős azért, hogy ezt a lakhelyet makulátlanul tisztán tartsa, mert egyszer a Király el fogja küldeni a fiát, a Herceget, hogy látogassa meg.

Ha sikerül a házat addig tisztán tartania, amíg eljön a Herceg, a Király meghívja majd a palotájába Valaki urat, hogy vele éljen.

Valaki úr elment tehát abba a szívházba lakni.

Ellenséges csapatok közeledtek a faluhoz. Az emberek szörnyű dolgokat beszéltek kegyetlenségükről. Sokan elmenekültek, és üresen hagyták házaikat. A falu szélén lakott egy öreg néni az unokájával.

Úgy gondolom- mondta a nagymama az unokájának- nekünk meg kell védenünk a falut. Térdeljünk le tehát és imádkozzunk.

Elővette öreg imakönyvét, feltette a szemüvegét és rákezdett az egyik egyházi énekre. „ Építs falat körénk és ments meg ellenségeinktől.”

Ó nagymama milyen jó lenne, ha a jó Isten falat építene körénk.

Melinda nevelt kislány volt. Édesapja elhagyta édesanyját mielőtt még megszületett volna, édesanyja pedig meghalt miután a kislány megszületett. Így édesanyja testvére, és férje elhatározták, hogy magukhoz veszik a gyereket, és ők fogják felnevelni.

A házaspár, Zoltán és Éva nagyon örültek a kis jövevénynek, mivel nekik nem lehetett saját gyermekük, de ugyanakkor nagyon bánatosak voltak az anya elvesztése miatt.

Melinda szépen cseperedett. Szülei mindent megadtak kislányuknak amire csak szüksége volt.

Szerette ezt a halk zsibongást, amely kis vendéglőjéből felszűrődött emeleti szobájába. Nagyapját, apját látta ilyenkor sürögni-forogni a kockás abroszokkal leterített asztalok között.

Előttük még kötény volt és karjukon a "hangedli". Úgy vitték ki a zónaételeket s a habzó söröket a törzsvendégeknek. Hozzájuk többnyire ugyanazok a kistisztviselők, ebédszünetes boltosok, szerkesztők jártak.

Még szerencse, hogy államosításkor meghagyták üzletvezetőnek.

Akkoriban pénztáros voltam egy pesti MÁV-állomáson. Korán hajnalban kezdtük a szolgálatot – vasárnap is -, sok volt az utas, egymás után mentek a vonatok. Ha volt egy kis szünet, rendbe kellett rakni a jegyeket, pótolni az eladottakat, és csak 10 óra után volt egy kis idő evésre, és kicsit felállni az ablakból. Reggel négyen dolgoztunk, de 10.05 után már csak egyedül voltam.

Végre elfogytak az utasok, elment a vonat, kezem az alsó kisablakon volt, hogy lecsukjam, és végre reggelizzem.

„Az orvos azt mondta, három hét van hátra az életemből, ez pedig túlságosan kevés idő ahhoz, amit – néhány jó ember szerint – még meg kellene tennem.”

Egy húszéves lány szavai ezek, amelyek a kórházi ágyán hangzottak el.

Amikor a látogatója egészségi állapota felől érdeklődött, a lány teljes nyíltsággal elmondta az orvos véleményét.

– Gondolom, akkor sokat töprengsz azon, hova fogsz kerülni a halálod után.

– Nem, éppen ellenkezőleg. Próbálom száműzni ezt a gondolatot a fejemből.

Egy megértő szó vagy pillantás többet érhet minden harcnál, amit megharcolhatunk. 

Az asszonyok régóta ismerték egymást. Egyikük lakásában töltötték a délutánt egy tea és némi sütemény mellett. A gyerekek hasonló korúak és temperamentumúak voltak: ötéves ördögfiókák. Együtt játszottak a gyerekszobában, amíg a barátnők jóízűen kipletykálták a közös ismerősöket. 

Az egyre hangosodó veszekedés után óriási visítás hallatszott a szobából.

Szerette ezt a halk zsibongást, amely kis vendéglőjéből felszűrődött emeleti szobájába. Nagyapját, apját látta ilyenkor sürögni-forogni a kockás abroszokkal leterített asztalok között. Előttük még kötény volt és karjukon a „hangedli". Úgy vitték ki a zónaételeket s a habzó söröket a törzsvendégeknek. Hozzájuk többnyire ugyanazok a kistisztviselők, ebédszünetes boltosok, szerkesztők jártak. 

Még szerencse, hogy államosításkor meghagyták üzletvezetőnek.

A történet egy öregemberről szól, aki Kentucky hegyei közt élt fiatal unokájával. Minden reggel a nagyapa korán kint ült a konyhában, és olvasta régi, megviselt Bibliáját. Az unokája, aki ugyanolyan szeretett volna lenni, mint ő, mindenben utánozni igyekezett a nagyapját.

Egyik nap megkérdezte, „Papa, én is próbálom olvasni a Bibliát úgy, mint te, de nem értem azt, és amit értek, azt is elfelejtem, amint becsukom. Mire jó a bibliaolvasás?”

A nagyapa, aki közben szenet tett a tűzre, csendesen odafordult hozzá, és azt mondta: „Fogd meg ezt a szenes kosarat, menj le a folyóhoz, és hozz egy kosár vizet!” A fiú úgy tett, ahogy mondták neki, bár az összes víz kicsurgott a kosárból, mielőtt visszaért volna a házhoz. 

A nagyapa nevetett, és azt mondta, „A következő alkalommal egy kicsit jobban szedd a lábad!”, és visszaküldte azzal, hogy próbálja újra.

Tibi tizenegy éves volt. A szülei ezen a nyáron először engedték el sátortáborba. Tizedmagával sátoroztak az erdőben. Tibi nagyon élvezte a friss levegőt, a fenyők, és a zsenge fű illatát. Miután felállították a sátrakat, Tibi sétálni indult az erdőben. Messzire elkalandozott. Észre se vette, hogy bealkonyodott. Lassan felhők borították be a napot. Nemsokára beesteledett, és szuroksötétség vette körül.

– Hű ha! Hol van az ösvény, amelyik visszavezet a táborba?

Van egy híres kép, amely azt ábrázolja, hogy Jézus a sötétben egy kertben sétál. Bal kezével magasba tart egy lámpást, amely megvilágítja a környéket és a jobb kezével bekopog a kapun.

Amikor a képet egy kiállításon bemutatták, az egyik látogató a következő szavakat intézte a művészhez:

- a képen van egy hiba. A kapunak nincsen kilincse.

- Az nem hiba - válaszolta a festő. - A képen az emberi szív kapuját látjuk és csak belülről lehet kinyitni.

* Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; 

ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, 

bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, 

és ő én velem.

Évekkel ezelőtt olvastam egy édesanyáról, aki hat fiút nevelt felnőtt korukig és munkáját elvégezve, lefeküdt, hogy meghaljon.

A fiúk hazamentek, hogy még egyszer lássák édesanyjukat, és legidősebb fia, egy nagy, tagbaszakadt férfi, odatérdelt ágya mellé, törölgetve édesanyja homlokán a verejtéket, ezt mondta neki:

“Édesanya, nekünk, fiúknak, te mindig jó édesanyánk voltál.”

A fáradt asszony becsukta szemét, és nagy könnycseppek gördültek végig az arcán, aztán kinyitotta a szemét és megkeresve tekintetével az elsőszülött fiút, ezt mondta neki:

“Fiam, többet imádkoztam azért, hogy mind a hat fiamnak jó édesanyja legyek, mint bármi másért.

A kis csillag a milliárdnyi többi között állt fenn az égen. Végtelenül messzi kis fehér pont volt csupán. Senki sem vette észre - éppen ez volt bánata. Hajnalban nem az ő fénye világított a legerősebben, nem ő volt az Esthajnalcsillag. A Nagy Medve sem ő                     

Amikor látta, hogy a betlehemi istálló feletti csillag milyen erősen fénylik, ezt gondolta: - Én is szeretnék egyszer így világítani! Egyszer ott állni az istálló felett, ahol a gyermek megszületett!

„Nem fog szűkölködni az, aki ad a szegénynek.”

(Példabeszédek 28,27)

                Lombos erdő közepében a nagy tisztáson egymagában büszkén állt egy sudár fenyő. Hatalmas ágai magasra nőttek, és körös-körül szabadon terpeszkedtek minden irányba. Semmi sem gátolta, semmi sem akadályozta növését. Kényelmesen nyújtózkodott a kora reggeli napsütésben, melengette arcát a délutáni sugarakkal.

A megszokott csendben gyakran hallgatta a suttogó szelet, vagy éppen fázósan húzta össze magát, ha tombolt a nagy erejű orkán.

A történet, amelyet szeretnék elmondani, advent első vasárnapján kezdődött. Az egész úgy történt, hogy Kissné hazatérve kutyájával a szokásos délutáni sétáról, a két emeletet végig lihegve, a kulcsot a zárba helyezve, a kilincsre akasztva egy kék színű csomagocskát talált piros szalaggal átkötve. Bizalmatlanul körültekintett és figyelt, de néma csend. Csak a szomszéd lakásából hallatszott karácsonyi ének.

Karácsonykor minden megtörténhet. Aki hisz Istenben, az a csodákban is, és ezek létét utóbbinak tulajdonítja, mások a különleges eseteket inkább a véletlenek számlájára írják.

Hogy kinek van igaza, nem tudjuk, és nem is akarjuk megfejteni. Az viszont biztos, hogy az évnek ebben a szakában bármi megtörténhet...

Amikor a remény a legjobb gyógyszer:

Az Amerikai Egyesült Államokban található Wisconsinban élő Mark R. Leonard hosszú évekig dolgozott hivatásos Télapóként.

Napsütéses, kora nyári napra ébredtünk. Igazi kiránduló idő!

Erre jó a szombat, nosza, menjünk valamerre!

   Rövid tanakodás után eldöntöttük, hogy Gödöllő az úti cél,

bejárjuk a csodálatos, arborétumszerű birtokot és megnézzük

Sissy gyönyörű kastélyát. Jókedvűen indultunk, nem volt túl

meleg. Focilabdát is vittünk, jól jön az egy sportos családban!

   Néhány órát töltöttünk ezen a mesébe illő helyen, majd egy

röpke focizás után gazdag élményekkel indultunk haza.

Kedves, csendes este volt Hófalván. Az ezüst holdacska kíváncsian kukucskált be a kicsiny városka művelődési házának ablakán. Vele tartottak a ragyogó csillagok is, akik örömükben táncot jártak az égbolton.

Bent nagy volt a sürgés-forgás, a karácsonyi ünnepekre készülődtek.

Az aulában díszes fenyő üdvözölte a vendégeket. Ágain csilingelő csengettyűk, színes gömbök, világító égők s ízletes szaloncukrok roskadoztak.

Bárhová ment, a férfi mindenüvé színes lufikat vitt magával. Élvezte, ahogy a feje fölött szállnak. És könnyű volt tartani a zsinórokat a kezével, vagy a csuklójára kötni őket, és így színes lufijait magával vihette, akárhová is ment. A munkatársai már megszokták, hogy mindig így látják. Nem is bánták; kicsit feldobta az irodát. Még éjszaka is ott függtek a feje fölött, miközben aludt.

Egy nap elment a vidámparkba, és nagyon jól érezte magát

- Na, fiúk, ki akar jönni? Ki fogadja el azt a nagyszerű meghívást? - kérdezte Kovács osztályfőnök mosolyogva.

Csak úgy repültek a kezek a levegőbe.

- Természetesen mindnyájan - fordult Kovács tanár úr a mellette álló férfihez, aki mint egy nagyobb tanszergyártó cég képviselője az iskolákat látogatta. - Ki is tudna nemet mondani egy ilyen kínálatra: ingyen mozilátogatás, utána óriási adag fagylalt a Vár Szálló teraszán.

- Ott középen az uraságok között azonban ül valaki, aki nem jelentkezett, úgy látszik, ő nem lelkesedik túlzottan a meghívásomért - mondta az ügynök.

Egyelőre nincs magyarázat arra a csodával határos eseményre, amely egy Missouri állambeli baleset helyszínén történt. A tűzoltók már-már feladták a mentést, amikor az áldozat arra kérte őket, imádkozzanak vele - és innentől minden megváltozott..

A tizenkilenc éves Katie Lentz szabályosan autózott hazafelé, amikor egy szembejövő autó átsodródott az ő sávjába, és frontálisan ütközött járművével. A helyszínre érkező tűzoltók 45 percen át hiába próbálták kivágni a lányt a roncsból, berendezésük kicsorbult a lemezfelületeken.

Egyszer, nagyon-nagyon régen, amikor az Isten egy pillantásra   megálmodta a világot, igen, pont abban a pillanatban Rád is gondolt.

  És elmosolyodott. Örült neked. Az Isten, már akkor hallotta az összes gyermekkori gügyögésedet; látta az első bizonytalan lépéseidet a fűben, és az első"a" betűt amit belerajzoltál az elemista füzet csíkjaiba. Isten tovább mosolygott, és szívesen nézett téged. Ő már akkor előre látta a durcás sértődéseidet, a toporzékolós kiabálásodat, a barátaid melletti kiállásodat, az első szerelmes pillantásodat...

Ez egy kedves történet a mai és az elmult idők változásairól. 

Egy emlékkönyvben bukkantam rá és úgy éreztem, hogy meg kell osszam veletek. 

Olvassuk és tanuljunk belőle, hiszen a jelennek is vannak értékei. 

'Egy este egy amerikai otthonban az unoka a nagyapjával beszélgetett aktuális eseményekről. Egyszer csak hirtelen megkérdezte:

- Nagyapa, hány éves is vagy?

A nagyapa így válaszolt:

- Hadd gondolkozzam egy kicsit... A televízió, a gyermekbénulás elleni védőoltás, a fénymásoló gép, a kontaktlencse és a fogamzásgátló tabletta előtt születtem.

Az öregotthonban meghalt egy asszony. Az éjjeli szekrényre ki volt készítve egy boríték, az egyik ápolónőnek címezve:

Mit látsz magad előtt, amikor gondozol? Mit látsz, ha rámnézel? Mire gondolsz, amikor magamra hagysz? Mit szólsz, ha rólam beszélsz? 

Legtöbb alkalommal egy szeszélyes öregasszonyt látsz magad előtt, aki már egy kicsit becsavarodott, és amikor eszik erősen, csámcsog.

  A mexikói férfi, aki egy dél-arizonai szeméttelepen ócskavasat pakolt rozzant kisteherautójára, izgatott volt.

Ez a nagy fogás azt eredményezi, hogy étel kerül az asztalra és pénz a zsebbe, amint a vasat készpénzre váltja a mexikói vas- újrahasznosítónál.

Ahogy a kocsi az autópályára fordult, egy régi fogászati röntgenkészülékből kis acélgolyócskák gurultak ki és szaladtak szét a kocsi bordás rakterén.

Ezek az apró radioaktív golyócskák ott pattogtak az elmozduló fémlemezek között, és ide-oda gurultak a platón.

Évekkel ezelőtt, amikor még nem volt hűtőszekrény, az emberek jégházakat használtak, hogy az élelmiszerek ne romoljanak meg. Ezeknek a kis építményeknek vastag falai voltak, nem volt rajta ablak, csak egy jól záródó ajtó. Télen, amikor a tavak befagytak, nagy jégtömböket vágtak ki és odaszállították a jégházakba. Aztán a jégre szórtak egy réteg fűrészport, és így az kitartott majdnem nyárig.

Egy professzor felmutat egy 10.000 Ft-os bankjegyet az osztálynak, majd megkérdi a tanulókat: "Ki szeretné ezt a bankjegyet?" minden gyerek felemeli a kezét. Összegyűri a kezében a pénzt, majd újból felteszi a kérdést az osztálynak: "Továbbra is szeretnétek?" a kezek ismét az égbe emelkednek. A professzor eldobja a gyűrött bankjegyet, majd ráugrik és eltapossa, ezután újból megkérdi: "Még mindig akarjátok a pénzt?" a gyerekek újból jelentkeznek egytől egyig.

Andrew már órák óta utazott az észak-kanadai erdőkön át, és már nagyon fáradt volt, mikor meglátta a kis fából épített hotelt. Lenyűgözőnek találta a kilométerről kilométerre az erdőn át vezető utat. Célja egy messzebb északra fekvő település, ahol prédikálnia kellett. Így most örült a nyugodt estének.

De másképp alakult. Alig ért a regisztrációhoz, már kitárt karokkal sietett elé a hotel tulajdonosa: ,,Jackson atya!" - mondta örömmel - ,,Megtudtam a településen, hogy ma itt fog átutazni.

Figyelj rám, kisfiam. Álmodban teszem ezt a vallomást. Belopóztam hozzád, egyedül. Alig néhány perccel ezelőtt, miközben a szobámban újságot olvasva ültem, lelkiismeret furdalásom támadt. Bűnösként jöttem az ágyadhoz..

Arra gondoltam, kisfiam, hogy ma haragudtam rád. Megszidtalak reggel, amikor öltöztél iskolába menés előtt, mert a törülközővel csak úgy megpacskoltad az arcodat. Rendreutasítottalak, mert szétszórtad a dolgaidat a padlón.

Reggeli közben is találtam megróni valót.

2012. december 2.–án egy baszk atléta Iván Fernández Anaya egy nemzetközi versenyen vett részt Navarre, Burlada városában. Második volt, lemaradva néhány méterrel Abel Mutai mögött aki bronzérmes volt a Londoni Olimpián a 3000 méteres akadályfutásban.

Ahogy a célegyenesbe értek, meglátta a kenyai futót -a verseny egyértelmű győztesét- aki tévedésből megállt 10 méterrel a célvonal előtt, mert azt hitte, hogy áthaladt már felette. Fernández Anaya gyorsan felzárkózott, de ahelyett hogy kihasználta volna Mutai tévedését és elszáguldva mellette egy valószínűtlen győzelmet arasson, inkább mögötte maradt, és mutogatással elvezette a kenyait a célig és hagyta elsőként átlépni.

Az angol királynő gyakran ellátogat a Bob Morrow kastélyhoz. Egy alkalommal, amikor egyedül sétált ott, elkezdett esni az eső. A legközelebbi parasztháznál keresett menedéket. A hölgy, aki ajtót nyitott, nagyon dühös volt amiatt, hogy valaki ebben a kora reggeli órában háborgatni merészeli. Résnyire kinyitotta az ajtót, és kimordult:

-     Mit akar?

A királynő nem mutatkozott be, csak egyszerűen megkérdezte:

-     Kölcsönkaphatnék egy esernyőt?