,,Minden lélek szomjazik a boldogságra és az élet értelmére" - írta Aquinói Tamás. Tizenéves koromban igazolódott ez az állítás. Boldog akartam lenni, és meg akartam találni életem értelmét. Választ akartam kapni három alapvető kérdésre: Ki vagyok? Miért vagyok itt? Merre tartok? Ezek az élet nehéz kérdései. Becslésem szerint a negyven alattiak kilencven százaléka nem tud választ adni rájuk. Én azonban szomjaztam annak ismeretére, hogy mi az élet értelme. Ezért már gimnazistaként keresni kezdtem a válaszokat.

Szülővárosomban mindenki vallásosnak tűnt. Úgy gondoltam, talán a vallásosságban megtalálom a keresett válaszokat, ezért elkezdtem templomba járni. Százötven százalékig belevetettem magam. Reggel, délben, este templomba mentem. De azt hiszem, nem a megfelelő templomba kerültem, mert odabent rosszabbul éreztem magam, mint kint. Vallásos tevékenységemnek nemigen volt más haszna, mint heti hetvenöt cent: a perselybe beraktam egy 25 centest, és kivettem egy dollárt, hogy vehessek egy pohár turmixot.

Egy michigani tanyán nőttem föl, és a legtöbb farmer nagyon gyakorlatias. Az apám arra tanított, hogy ha valami nem válik be, annak fordítsunk hátat. Így hátat fordítottam a vallásnak. Azután arra gondoltam, hogy a tanulásban megtalálhatom a boldogságot és az élet értelmét. Ezért beiratkoztam az egyetemre. Mekkora csalódás volt! Életem során valószínűleg több egyetemen megfordultam, mint az emberiség történetében bárki más. Az ember sok mindent találhat az egyetemen, de ha azért iratkozik be oda, hogy megtalálja az igazságot és az élet értelmét, akkor reménytelen helyzetben van. Biztos vagyok benne, hogy első egyetemem oktatóinak szemében messze a legnépszerűtlenebb hallgató voltam. A tanáraimat gyakran feltartottam irodájukban, miközben választ kerestem a kérdéseimre. Amikor közeledni láttak, leoltották a villanyt, lehúzták a rolókat, és bezárták az ajtót, hogy ne kelljen beszélniük velem.

Hamarosan rájöttem, hogy az egyetem nem tud választ adni a kérdéseimre. Az oktatóknak és a többi hallgatónak ugyanannyi baja, kudarca és megválaszolatlan kérdése volt az életben, mint nekem. Néhány évvel ezelőtt láttam egy fickót, pólója hátán a következő felirattal: ,,Ne kövess, eltévedtem". Az egyetemen mindenkit ilyennek láttam. A tanulás nem adta meg a választ.

Arra az elhatározásra jutottam, hogy befolyásos emberré leszek. Találni akartam egy nemes ügyet, annak élni és híressé válni. Az egyetemen a diákvezetők voltak a legbefolyásosabb emberek, akik a pénz fölött is rendelkeztek. Így hát megpályáztam különböző diáktisztségeket, és meg is választottak. Nagyszerű volt mindenkit ismerni az egyetemen, fontos döntéseket hozni, és a nekem tetsző dolgokra költeni az egyetem pénzét. Azonban ennek varázsa is megfakult, mint minden egyéb, amivel próbálkoztam. Hétfő reggelenként fejfájással ébredtem az előző éjszaka miatt. Na, megint jön öt unalmas nap - mondtam magamban. A boldogságot a bulizással töltött három este - péntek, szombat és vasárnap - jelentette számomra. Azután elölről kezdődött a mókuskerék. Csalódást éreztem, sőt kétségbeestem. Az volt a célom, hogy megtaláljam az identitásomat és az életem célját. Azonban bármivel is próbálkoztam, üres maradtam, és nem kaptam választ a kérdéseimre.

Akkortájt figyeltem fel az egyetemen egy kis csoportra, amely nyolc hallgatóból és két oktatóból állt. Ők valahogy mások voltak. Úgy tűnt, tudják, merre tart az életük. S rendelkeztek egy olyan tulajdonsággal, amelyet igen nagyra tartok az emberekben: meggyőződéssel. Nagyon szeretek olyan emberek közelében lenni, akiknek van meggyőződésük, még ha az különbözik is az enyémtől. A mély meggyőződéssel rendelkező emberek életében van egyfajta dinamika, melyet élvezek. Ebben a csoportban azonban valami más is fölkeltette a figyelmemet: a szeretet.

Ezek a hallgatók és tanárok nemcsak egymást szerették, hanem másokkal is törődtek. Nem csupán beszéltek a szeretetről, hanem tettekkel is szerettek másokat. Ez teljesen ismeretlen volt számomra, ezért elhatároztam, hogy összebarátkozom velük.

Mintegy két héttel később ott beszélgettünk egy asztal körül az egyetem társalgójában e csoport néhány tagjával. A társalgás hamarosan Istenre terelődött. E kérdésben eléggé bizonytalan voltam, amit magabiztossággal igyekeztem leplezni. Hátradőltem a székben, mintha fikarcnyit sem érdekelne a dolog.

-Keresztyénség, hah! - mondtam nagyképűen. - Ez gyengéknek való, nem értelmes embereknek.

A szívem mélyén nagyon vágytam arra, amivel ők rendelkeztek. De a büszkeségem és az egyetemi posztom miatt nem akartam, hogy ők is tudják ezt. Ekkor a csoporthoz tartozó egyik lányhoz fordultam, és megkérdeztem tőle:

-Mondd csak, mi változtatta meg az életeteket? Miért különböztök annyira a többi hallgatótól és oktatótól?

A lány egyenesen a szemembe nézett, és kimondott két szót, melyekről sosem gondoltam volna, hogy egy értelmes egyetemi vitában hallani fogom őket:

-Jézus Krisztus.

-Jézus Krisztus? - mondtam ingerülten.

-Ne etess ilyen hülyeséggel. Elegem van a vallásból, a Bibliából és az egyházból.

-Nem vallást mondtam - vágott vissza gyorsan -, hanem azt, hogy Jézus Krisztus.

A lány bátorsága és meggyőződése meghökkentett. Bocsánatot kértem a viselkedésemért.

-Torkig vagyok a vallással és a vallásos emberekkel - tettem hozzá. - Egyáltalán nem akarok ezzel foglalkozni.

Ekkor új barátaim hihetetlen kihívás elé állítottak. Felszólítottak engem, a joghallgatót, hogy tegyem a racionalitás mérlegére azt az állítást, hogy Jézus Krisztus Isten Fia. Azt hittem, tréfálnak. Ezek a keresztyének olyan buták! Hogyan állhatna ki egy racionális vizsgálatot egy olyan törékeny dolog, mint a keresztyénség? Gúnyosan fogadtam ajánlatukat. Ők azonban nem tágítottak, és végül sarokba szorítottak. Annyira feldühített a makacsságuk, hogy végül elfogadtam a kihívást - nem azért, hogy bebizonyítsak valamit, hanem hogy megcáfoljam őket.

Elhatároztam, hogy írok egy könyvet, amely leleplezi a keresztyénség irracionális voltát. Félbehagytam az egyetemet, és bejártam az Egyesült Államokat és Európát, hogy bizonyítékokat gyűjtsek annak alátámasztására, hogy a keresztyénség ámítás.

Egyik nap egy londoni könyvtárban ülve egy hang ezt mondta belül: ,,Josh, kicsúszik a talaj a lábad alól." Nem vettem róla tudomást. Azonban attól kezdve szinte minden nap hallottam ezt a belső hangot. Minél többet kutattam, annál jobban hallottam.

Visszatértem az Egyesült Államokba és az egyetemre, de éjszakánként nem tudtam aludni. Este tízkor lefeküdtem, és hajnali négyig ébren feküdtem, igyekezve megcáfolni az általam összegyűjtött bizonyítékhalmazt, mely arra mutatott, hogy Jézus Krisztus Isten Fia.

Kezdtem rájönni, hogy nem gondolkodom becsületesen. Az értelmem azt mondta, hogy Krisztus állításai valóban igazak, de az akaratom másfelé húzott. Nagy hangsúlyt fektettem az igazság megtalálására, de miután megláttam, nem akartam követni.

Érezni kezdtem, hogy Krisztus személyesen szólít meg a Jel 3:20-ban: ,,Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem." Azonban úgy láttam, hogy ha keresztyénné válnék, az teljesen összezúzná az énemet. Elképzelni sem tudtam volna ennél gyorsabb módszert minden jó dolog tönkretételére.

Tudtam, hogy meg kell oldanom ezt a belső küzdelmet, mielőtt végső őrületbe kerget. Mindig is nyitott gondolkodású embernek tartottam magam, így elhatároztam, hogy alávetem a végső próbának Krisztus állításait. Amikor az egyetemen a második év végére értem, egyik este a Michigan állambeli Union Cityben levő otthonomban keresztyénné lettem. ,,Honnan tudod ezt?" - kérdezheti valaki. Hát ott voltam! Egyedül maradtam egyik keresztyén barátommal, és imádságban elmondtam négy dolgot, ami megalapozta az Istennel való kapcsolatomat.

Először is azt mondtam: ,,Úr Jézus, köszönöm, hogy meghaltál értem a kereszten". Felismertem, hogy ha én lettem volna a Földön az egyetlen ember, Krisztus akkor is meghalt volna értem. Az olvasó most talán azt gondolja, hogy a cáfolhatatlan bizonyítékok vittek oda Krisztushoz. Nem, a bizonyítékokkal Isten csak a lábát tette életem ajtajának nyílásába.

Annak felismerése vitt Krisztushoz, hogy ő eléggé szeretett engem ahhoz, hogy meghaljon értem.

Másodszor azt mondtam: ,,Megvallom, hogy bűnös vagyok." Ezt senkinek sem kellett tudtomra adnia. Tudtam, hogy vannak olyan dolgok az életemben, amelyek összeegyeztethetetlenek a szent, igaz és igazságos Istennel. A Biblia szerint ,,Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól" (1Jn 1:9). Ezért azt mondtam: ,,Uram, bocsáss meg nekem!"

Harmadszor elmondtam: ,,Most megteszem, ami az én részem: kinyitom életem ajtaját, és beléd mint Megváltómba és Uramba vetem bizalmamat. Vedd át életem irányítását. Változtass meg kívül-belül. Tégy engem olyan emberré, amilyennek teremtettél".

Végül így imádkoztam: ,,Köszönöm, hogy bejöttél az életembe". Miután imádkoztam, semmi sem történt. Nem láttam villámfényt. Nem nőttek angyalszárnyaim. Sőt, valójában rosszabbul éreztem magam az imádság után. Szinte émelyegtem. Attól féltem, hogy érzelmekre alapozott döntést hoztam, amelyet később józanul átgondolva bánni fogok. De mindennél jobban féltem attól, mit fognak szólni a barátaim, ha megtudják. Valóban úgy éreztem, hogy átestem a ló túlsó oldalára.

Azonban az ezt követő másfél évben az egész életem megváltozott. Az egyik legnagyobb változás ahhoz kapcsolódott, ahogy az emberekre tekintettem. Korábban elterveztem életem következő huszonöt évét. A végső célom az volt, hogy Michigan állam kormányzója legyek. Úgy akartam célt érni, hogy az embereket felhasználom a politikai ranglétrán való kapaszkodáshoz: úgy gondoltam, az emberek arra valók, hogy kihasználjuk őket.

Miután azonban Krisztusba vetettem bizalmamat, megváltozott a gondolkodásom. Ahelyett hogy másokat használtam volna önmagam szolgálatára, azt akartam, hogy engem használjanak mások szolgálatára. Drámai változás volt az életemben, hogy énközpontú emberből másokra figyelő emberré váltam.

A lobbanékonyságom is kezdett megváltozni. Ha azelőtt valaki csúnyán nézett rám, már robbantam is. Máig megmaradtak a hegek abból az időből, amikor elsőéves koromban kis híján megöltem valakit. A hirtelen természetem előtte annyira hozzám tartozott, hogy tudatosan nem is próbáltam változtatni rajta. Most viszont azt vettem észre, hogy lobbanékonyságom elillant. Nem lettem tökéletes ezen a téren, de a változás jelentős és drámai volt.

A legfontosabb változást talán a gyűlölet és a keserűség terén tapasztaltam. Úgy nőttem föl, hogy telve voltam gyűlölettel, amely elsősorban egyetlen ember ellen irányult. Jobban gyűlöltem a föld színén élő összes többi embernél. Mindent megvetettem, amit ez az ember képviselt. Emlékszem, hogy gyerekként este az ágyban fekve azt tervezgettem, hogy miként tudnám megölni anélkül, hogy elkapna a rendőrség. Ez az ember az apám volt.

Apám a város részege volt. Alig láttam józanon. Az iskolai barátaim elviccelődtek azon, hogy apám köznevetség tárgyaként az árokban fekszik. Tréfáik nagyon bántottak, de ezt sosem árultam el senkinek. Együtt nevettem a többiekkel. Titokban tartottam a fájdalmamat.

Időnként előfordult, hogy anyámat az istállóban találtam, amint a tehenek mögött a trágyában fekszik, ahol apám addig verte őt egy tömlővel, hogy a végén már föl sem tudott kelni. Izzott bennem a gyűlölet, amikor megfogadtam: ,,Ha elég erős leszek, megölöm".

Amikor apám részeg volt, és vendégek jöttek hozzánk, megragadtam a nyakánál, kivonszoltam az istállóba, és megkötöztem. Azután teherautójával a siló mögé álltam, és mindenkinek azt mondtam, hogy el kellett mennie valahova, így nem hozott szégyent a családunkra. Amikor megkötöztem a kezét és a lábát, a kötél végét abban a reményben tekertem a nyaka köré, hogy megpróbál kiszabadulni, és megfullad.

Két hónappal az érettségim előtt egy randevúról hazaérkezve hallottam, hogy anyám zokog odabent. A szobájába rohantam, mire felült az ágyában.

-Fiam, az apád összetörte a szívemet - mondta. Átkarolt, és magához húzott, majd így folytatta:

-Elvesztettem az életkedvemet. Csak addig akarok élni, amíg le nem érettségizel, utána meg akarok halni.

Két hónappal később leérettségiztem, és anyám a következő pénteken meghalt. Biztos vagyok benne, hogy megszakadt a szíve. Ezért gyűlöltem az apámat. Ha néhány hónappal a temetés után nem mentem volna el egyetemre, talán megöltem volna.

Miután azonban úgy döntöttem, hogy hiszek Jézusban, mint Megváltómban és Uramban, Isten szeretete elárasztotta az életemet, megszabadított az apám iránti gyűlölettől. Öt hónappal a megtérésem után azt vettem észre, hogy egyenesen apám szemébe nézve kijelentem:

-Apa, szeretlek.

Nem akartam szeretni ezt az embert, mégis szerettem. Isten szeretete megváltoztatta a szívemet.

Miután átiratkoztam a Wheaton Egyetemre, egy részeg gépkocsivezető hibájából súlyos autóbalesetet szenvedtem. Apám eljött meglátogatni. Feltűnt, hogy aznap józan volt. Láthatóan kellemetlenül érezte magát, fel és alá járkált a szobámban. Végül kibökte:

-Hogyan szerethetsz egy ilyen apát, mint én?

-Apa, hat hónappal ezelőtt még gyűlöltelek, megvetettelek - feleltem. - De Jézus Krisztusba vetettem a bizalmamat, elfogadtam Isten megbocsátását, és ő megváltoztatta az életemet. Nem tudom mindezt megmagyarázni, apa. De Isten elvette az irántad való gyűlöletet, és szeretetet adott helyette.

Majdnem egy órán át beszélgettünk, majd azt mondta:

-Fiam, ha Isten meg tudja tenni az én életemben is azt, amit a te életedben szemmel láthatóan megtett, akkor meg akarom adni neki a lehetőséget.

Ekkor így imádkozott: ,,Isten, ha valóban Isten vagy, és Jézus meghalt a kereszten, hogy megbocsássa nekem, amit a családommal tettem, akkor szükségem van rád. Ha Jézus meg tudja tenni azt, amit a fiam életében megtett, akkor rá akarom bízni magam, mint Megváltómra és Uramra".

Életem egyik legörömtelibb pillanata volt, amikor hallottam, hogy apám szívből elmondja ezt az imádságot. Miután Krisztusra bíztam magam, az életem lényegében hat hónap és másfél év közötti idő alatt változott meg. Apám élete azonban a szemem láttára változott meg. Olyan volt ez, mintha valaki fölkapcsolta volna benne a villanyt. Azután csak egyszer nyúlt alkoholhoz. Csak a szájáig emelte az italt, ennyi volt az egész negyven évi ivás után! Már nem volt rá szüksége.

Tizennégy hónappal később alkoholizmusa szövődményei a halálát okozták. De abban a tizennégy hónapban kicsiny falunkban és környékén több mint száz ember bízta Jézus Krisztusra az életét annak a változásnak köszönhetően, amelyet a város részegese, az apám életében láttak.

Nevethetünk a keresztyénségen, kigúnyolhatjuk, csúfot űzhetünk belőle. De akkor is beválik. Ha Krisztusra bízzuk magunkat, kezdjük el figyelni a hozzáállásunkat és tetteinket: hiszen ő megváltoztatja az emberek életét.

A keresztyénség nem olyan dolog, amelyet ráerőltethetünk másokra.

Az olvasónak megvan a maga élete, nekem is a magamé.

Mindössze annyit tehetek, hogy elmondom, amit tanultam és átéltem. Hogy ezek után ki mit kezd Krisztussal, az mindenkinek a saját döntése.

Talán segít az az imádság, amelyet elmondtam: ,,Úr Jézus, szükségem van rád. Köszönöm, hogy meghaltál értem a kereszten. Bocsáss meg, és tisztíts meg. Most rád mint Megváltómra és Uramra bízom magam. Tégy engem olyan emberré, amilyennek teremtettél. Krisztus nevében. Ámen".