Egy éjszaka Közép-Afrikában kemény munkával próbáltuk megmenteni egy vajúdó nő életét. De miután mindent megtettünk életének megmentéséért, amit csak lehetett, kevéssel koraszülött gyermekének világra hozatala után meghalt. Hátrahagyta kétéves kislányát, és az életéért küzdő parányi termetű csecsemőt. Valójában a pici életéért folytatott küzdelem is lehetetlennek látszott. Inkubátorunk nem volt, de elektromos hálózat hiányában az úgysem segített volna. Speciális tápszereink sem voltak, hogy további esélyünk legyen a küzdelemhez.

Egy kezdő szülésznőt elküldtem, hogy hozzon egy dobozt és egy gyapjútakarót, amivel begöngyölhetnénk a kicsit, hogy melegen tartsuk a testét. Valaki más tüzet rakott, hogy vizet melegítsünk az egyetlen forróvizes palackunkhoz. Hamarosan szomorú hírrel jött vissza: a palack, a meleg víz betöltése közben megrepedt. Ezzel az utolsó szalmaszálnyi reményünk is elveszett. Az éjszakák ugyanis azon a vidéken gyakran hűvösek és főképp szelesek voltak. A mi kis épületünkön is gyakran keresztülfújt a szél. Ez pedig még inkább csökkentette a koraszülött túlélési esélyeit. A megrázó hírek hatása alól felocsúdva ezt mondtam a szülésznőnek: ,,Tedd a gyermeket olyan közel a tűzhöz, amennyire az biztonságos marad. Te pedig feküdj mellé úgy, hogy a te testedet érje először az ajtó felől érkező huzat, hogy felfogva azt, a kicsi meg ne fázzon."

Amikor a nap felkelt, munkámat folytatva, a szülésznőkre bíztam a kis koraszülöttet. Az árva gyerekeknek beszéltem a kicsi esélyeiről, hogy milyen könnyen meghalhat, ha nem tudjuk melegen tartani, és ha nem fogadja el az ételt. Elmondtam azt is, hogy az egyetlen forróvizes palackunk, ami a baba életben maradásában sokat segített volna, megrepedt, és a kétéves testvére milyen sokat sír, hogy meghalt az édesanyjuk.

Az imaalkalom alatt, a tízéves Ruth így vitte Isten elé ezt a szükséget: ,,Kérlek Istenem, küldj nekünk egy ilyen vizes palackot. De Istenem, holnapra már túl késő lesz, a kicsi addig meghalhat. Szóval kérlek, küldd el még ma délután..." - mielőtt még felocsúdtam volna Ruth tovább folytatta lehetetlen kérései sorát - ,,és miközben rajta leszel ezen Atyám, kérlek, küldenél az árván maradt kistestvére számára is egy babát, hogy ebből is érezze, Te igazán szereted őt és gondot viselsz róla?" - Mint ahogy gyakran van így a gyermekimádságokkal, ezeket hallva nem tudtam, mit is mondjak. Most őszintén, mondhatok erre áment? Egyszerűen nem hittem el, hogy Isten meg fogja ezt tenni. ,,Ó, persze, tudom, hogy Ő mindent megtehet, a Biblia is ezt mondja, de vannak határok, vagy nem?" Az egyetlen módja, hogy Isten teljesíthesse ezt a kérést, csak akkor lenne lehetséges, ha otthonról (Angliából) csomagot kapnék. Ez időtájt már negyedik éve voltam Afrikában, és még soha, semmilyen csomagot nem kaptam otthonról. De ha valaki küldene is onnan csomagot, ugyan ki gondolna arra, hogy tegyen bele egy forróvizes palackot? Az egyenlítőn lévő meleg éghajlatot tekintve!

A délután közepe felé járva üzenetet kaptam, hogy egy kocsi járt a házamnál. Hazaérve már nem volt ott, viszont a verandán egy hatalmas csomag várakozott. Könnybe lábadt a szemem. Nem bonthattam ki a csomagot egyedül, elküldettem az árva gyerekekért. Amikor megérkeztek, hozzáláttunk a csomag óvatos kibontásához. Izgalmunk az egekig szökött. Egyszerre 30-40 szempár csüngött a dobozon. Kinyitása után a tetejéről szép színes ruhákat osztottam szét. Csillogó szempárok fogadták, ahogy odaadtam nekik ezeket. Aztán a leprásoknak kötött fáslikat emeltük ki. A gyerekek kezdtek elszomorodni, de egy pár csomag mazsola és édesség következett. Ezután újra kotorászni kezdtem a csomagban, és ahogy kezemmel megragadtam, éreztem: ez egy gumitömlős vizes palack! Egy teljesen új darab! Én nem kértem az imádkozó gyermekkel, hogy Isten küldjön egyet. Nem hittem el, hogy képes lesz rá. Ruth a gyerekek első sorában volt. Ahogy meglátta, odarohant és ezt kiáltotta: ,,Ha Isten elküldte a palackot, akkor a babát is el kellett, hogy küldje!" A doboz alját is átkutatva egy kicsiny, de szép ruhába öltöztetett babát húzott elő. Felém fordulva a szemei arról tanúskodtak: ő sohasem kételkedett, hogy Isten meg fogja tenni, amit kért tőle. Rám nézett és ezt mondta: ,,Mami, elmehetek veled és átadhatom én ezt a kicsi babát annak az árva kislánynak, hogy megtudhassa: Jézus igazán szereti őt?"

Mindezekben Isten hatalmas gondviselésének megértéséhez tudni kell, hogy a csomag igazából már öt hónapja úton volt. A korábbi, vasárnapi iskolás gyerekeim adták fel, akiknek a tanítója engedelmeskedve Isten sürgető szavának, útnak indította ezt a csomagot a melegvizes palackkal együtt, az egyenlítői éghajlati viszonyok ellenére is. Mindezt öt hónappal korábban cselekedte Isten, hogy egy tízéves kislány őszinte hívő imádságára még aznap délután, amikor kérte, válaszképpen megérkezhessen, és hogy igazzá legyen ismét: ,,Mielőtt kiáltanak, én már válaszolok, még beszélnek, én már meghallgattam." (Ézs 65,24)