„Nem fog szűkölködni az, aki ad a szegénynek.”

(Példabeszédek 28,27)

                Lombos erdő közepében a nagy tisztáson egymagában büszkén állt egy sudár fenyő. Hatalmas ágai magasra nőttek, és körös-körül szabadon terpeszkedtek minden irányba. Semmi sem gátolta, semmi sem akadályozta növését. Kényelmesen nyújtózkodott a kora reggeli napsütésben, melengette arcát a délutáni sugarakkal.

A megszokott csendben gyakran hallgatta a suttogó szelet, vagy éppen fázósan húzta össze magát, ha tombolt a nagy erejű orkán. Télen a hótól roskadozott, néhány ága le is tört a nehéz súly alatt. Ezeket bizony megsiratta.

Megsiratta azt is, hogy nem volt társa. Messzire ellátott, s látta, hogy a tisztás végén, ahol az erdő kezdődik, sok fa áll egymás mellett. Alig lehetett kivenni, hogy milyen fák azok, az ágaik teljesen összegabalyodtak.

-         Egyiknek sincs olyan szép alakja, mint nekem.- gondolta nagy büszkén a fenyő, de azt hiszem, hogy csak a szomorúságát akarta leplezni.

Egyszer honnan, honnan nem egy fényes tollú madár jelent meg a tisztás felett. Pihenőhelyet keresett magának, és egy kis időre leszállt a fenyő egyik ágára, aztán már repült is tovább. A fenyő elgondolkodva nézett a kismadár után. Milyen jó lett volna beszélgetni, mi-mindent szerettem volna megkérdezni.

-         Ha nem, hát nem. Nem történt semmi, csak egy kis madár volt Mit tudhat egy ilyen kis madár a világról!- vigasztalta megint csak magát.

De lám, mégis csak történt valami. Tavaszra egy ki magonc jelent meg a fenyő lábánál. Nap, mint nap erősödött a kis csemete, de amikor elérte a fenyő alsó ágait, már nem tudott tovább nőni. Elgörbült a legmagasabb ága, és a levelei is egyre kisebbek lettek, majd kezdtek sárgulni. Egyik reggel egy mély sóhajtásra lett figyelmes a fenyő:

-         Olyan szomorú vagyok, ha így kell fiatalon elpusztulnom. Alig éltem még, senkit sem ismerek itten, olyan messze kerültem a szüleimtől, testvéreimtől.

Hallgatózott a fenyő, hogy honnan jön ez a hang? Most bezzeg nem késlekedett sokat, szétnyitotta sűrű ágait, hogy utat engedjen a nap sugarainak. A fény rávetődött a kis fa leveleire, és hamarosan átmelegítette őket.

-         Köszönöm.- súgta a kis fa.

-         Szívesen.- mondta egészen halkan a fenyő.

A nagy fa attól kezdve minden nap úgy igazgatta el az ágait, hogy sohase takarja el teljesen a napot a kis jövevény elől. Nemsokára szép lombkoronája lett, amely nyárra virágba borult, őszre piros bogyókat termett.

Olyan szépeket és jó ízűeket, hogy az erdőből egyre több és több madár repült oda csemegézni. Ilyenkor benépesültek a fenyő ágai is, volt nagy hangzavar.

A madarak mindent tudtak, ami az erdőben történt, és mindent el is meséltek egymásnak.

Boldogan válaszoltak a fák kérdésére is, máskor meg szívesen hallgatták a fenyő történeteit a régi időkről. Az is előfordult, hogy kikérték a véleményét, ha valamilyen kérdésben viszály tört ki közöttük. S ez nem volt ritka dolog!

Már régen nem volt csend ezen a vidéken, de kicsoda bánja? Hát a fenyő biztosan nem. Én csak tudom!