Minél közelebb értünk Tulsához, annál jobban izgultam. Tíz hónap telt el, mióta eljöttem. Elképzeltem, apa milyen büszke lesz, mikor meghallja, hogy valami hasznosat akarok kezdeni az életemmel. Annak ellenére, hogy nem osztozott az Isten iránti szeretetemben, azt gondoltam, hogy majd osztozik az örömömben és a boldogságomban.

Miután megérkeztem a vasútállomásra, taxival mentem apám házához. Amikor az utolsó sarkon befordultunk, már alig bírtam magammal. Gyorsan kifizettem a sofőrt, kiugrottam a bőröndömmel a kocsiból, és futottam felfelé a járdán. Apa ott ült a verandán. Ahogy megismert, lassan felállt, és elindult a lépcső felé.

Leraktam a táskámat, és szorosan átkaroltam.

-Apa!

-Szia, drágám - tárta ki karjait ő is, és megöleltük egymást.

Soványnak és sápadtnak tűnt. Tudtam, hogy a szíve komolyan beteg, és láthatóan rosszul érezte magát. Lassan ereszkedett vissza a hintaszékbe. Én a veranda szélén ültem le, közel hozzá. Érdeklődött, milyen volt az utam, és hogyan élek mostanában. Aztán kedélye megváltozott, és elmerengett.

-Dorie - mondta lassan -, egész mostanáig megvolt a filozófiám, amely szerint éltem. De tudod...-Szünetet tartott, mintha a megfelelő szavakat keresné. - Tudod, most egyetlen elvem sincs amelybe kapaszkodva meghalhatnék. Pedig meghalok.

Elállt a lélegzetem. Régóta komolyan imádkoztam apámért, kérve Istent, hogy lágyítsa meg a szívét Krisztus felé. Talán imáim meghallgatásra találtak! Szívem belefájdult a mélységes szeretetbe és szomorúságba, ahogy elmondtam neki a legeslegjobb hírt, amelyet csak tudtam.

-Apa, egyedül Krisztus az, aki felkészíthet minket a halálra. Te még elfogadhatod őt.

-Nem! Akkor sem akartam, amikor egészséges voltam, és most sem akarom.

-Apa! - könyörögtem. - Apa, te most még elfogadhatod őt...

-Nem, Doris. Nem!

Hitetlenkedve hallgattam el. Az elmémben forogtak a gondolatok, de folytatnom kellett.

-Apa, azért jöttem, hogy elmondjak neked valamit. Isten elhívott engem Új-Guineába, hogy misszionáriusként Jézusról beszéljek az embereknek. Azt tervezem, hogy ősszel bibliaiskolába megyek.

Csak állt ott betegen, és tekintete céltalanul révedt a messzeségbe. Aztán hátat fordított nekem.

-Ha tényleg ezt szeretnéd, akkor ki se pakold a bőröndödet. Hívj egy taxit, és menj vissza Kaliforniába. Ettől a pillanattól kezdve többé nem vagy a lányom!

-Apa, ezt nem mondhatod komolyan!

-De, igen. Soha többé nem akarlak látni!

A térdem elgyengült, a szívem vadul kalapált. Összeszorult a gyomrom. Könnyek kezdtek előtörni a szememből, de visszatartottam őket. Biztos voltam benne, hogy rosszul hallok. Megijesztett apám hangjában a visszavonhatatlanság. Nem maradt semmi, amit mondhattam volna. Lassan a bejárathoz mentem, tétován, abban reménykedve, hogy apám visszafordul, és azt mondja, rettenetes nagy hibát követett el. De meg sem mozdult. Bementem, és hívtam egy taxit. Amikor visszatértem a verandára, ő még mindig ott állt, háttal nekem. Néhány perc telt el, míg némán várakoztunk. Próbáltam átölelni őt, de konokul megfeszítette magát.

-Apa, én még mindig szeretlek.

Nem válaszolt. Nem is nézett rám. Ekkor megérkezett a taxi. Fogtam a bőröndömet, és beültem a hátsó ülésre. Ahogy az autó távolodott, apám még mindig ugyanúgy állt, háttal az utcának. Akkor láttam őt élve utoljára.

Eső verte a vonat ablakait, ahogy elhagytuk Tulsát, hogy nekivágjunk a hosszú útnak Kaliforniába. A borús ég és a közeledő sötétség teljessé tette a bánatot, amely súlyosan a szívemre telepedett. Az öreg gőzmozdony pöfögése azt zakatolta: magad maradsz - magad maradsz - magad maradsz.

Leplezetlenül sírtam, kezemben nedves zsebkendőmet gyűrögetve. Egy ideig tényleg azt hittem, egyedül maradtam. Megbeszéltem ezt az utat Istennel, rendszeresen imádkozta apámért, és most mindennek vége....

Uram, ő volt az egyetlen ember a világon, aki valaha szeretett engem. Hogy tehette ezt velem? Szándékosan és visszavonhatatlanul elutasított engem. És ami még rosszabb, Jézusnak is hátat fordított végérvényesen.

Talán egy óra is eltelt, mire visszanyertem a lélekjelenlétemet, és rájöttem, hogy Isten nem hagyott el engem. Évekkel korábban megtanultam egy igeverset, és most eszembe jutott: ,,Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged. Ezért bizakodva mondjuk: 'Velem van az Úr, nem félek, ember mit árthat nekem?'" (Zsidók 13,5b-6)

Aztán a Róma 8,38-39 részletei jöttek elő: ,,Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban." És abban a pillanatban Isten szeretetének melege megvigasztalt engem. Nem, dehogy voltam egyedül. Egyáltalán nem.

Anyám sajnálta, hogy megszült engem. Apám tudomást sem vett a létezésemről gyerekkoromban, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, most pedig kitagadott engem. Csak egyetlenegy barát nem hagyott el: Jézus Krisztus.

Valaki egyszer azt mondta, ha semmid nincs már, csak Isten, rájössz, hogy ő elég. Isten mellém állt, amikor senki másnak nem kellettem. Most sem fog elhagyni engem. Isten begyógyítja a lelki sebeimet, melyek fájdalmasan lüktetnek bennem.