A lányaimmal együtt nagyon szeretjük az irodalmat, különösen a jól végződő történeteket. A mi közös életünk is - Teddel, az apjukkal, a férjemmel - igazán boldog és örömteli volt. Olyannyira, hogy ha Isten azt mondta volna: ,,Meg fogom engedni, hogy az életetek válságba kerüljön, ami mindnyájatoknak sok fájdalmat okoz majd", akkor valószínűleg békésen rábolintok: ,,Rendben, Atyám, legyen meg a te akaratod." Együtt minden vihart kiállunk.

2011. május 13-án baleset érte a legkisebb lányunkat, Jane-t. Hátrabillent a székkel, és beverte a fejét a keményfa padlóba. Csecsemő- és gyermekgyógyász ápolónő képzettségemnek köszönhetően fel tudtam mérni az állapotát. Nem találtam sérülés nyomát, és ebben a nővérem, aki szintén ápolónő, megerősített.

Május 16-án elvittem Jane-t egy előre megbeszélt gyermekorvosi vizitre. Elmondtam az orvosnak, mi történt, ő pedig úgy gondolta, a biztonság kedvéért kér egy koponyaröntgent. Elvittük Jane-t a gyerekkórházba, ahol a felvétel alapján kiderült, hogy koponyatörést szenvedett. A CT-vizsgálat nem mutatott ki komplikációt. Engem természetesen gyötörni kezdett a lelkiismeret-furdalás, nem győztem sorolni a kérdéseimet, de az orvosok és ápolók egyöntetűen megnyugtattak. Egész úton hazafelé Istent dicsőítettük, amiért megóvta Jane-t a komolyabb sérüléstől.

Egy hét múlva, amikor Anne, Paige és Jane is otthon volt, megjelent a házunknál a rendőrség és a gyámhivatal. Azt mondták, ,,súlyos gyermekbántalmazásról" kaptak értesítést. Felháborító, vádaskodó, zavaros kérdésekkel ostromoltak, s ami igazán vérlázító: mindezt a lányaim jelenlétében tették.

A ,,súlyos gyermekbántalmazást" a kórház egyik új orvosa jelentette be, aki csak a röntgenfelvételt látta. Semmi mást nem tudott rólunk, egyedül a felvétel alapján tette meg a bejelentést a gyámhivatalnál. Mivel Jane még nem volt egyéves, automatikusan bűncselekményként kezelték az ügyet.

Mindhárom kislányunkat elvették tőlünk.

A gyermekbántalmazásra semmiféle múltbeli vagy aktuális bizonyítékot nem találtak egyik gyermekünk esetében sem. A gyermekbántalmazás egyetlen kockázati tényezőjét sem tudták kimutatni a családunkban, a gyermekeink soha semmiféle sérülést nem szenvedtek. Minden orvos és egészségügyi szakember, aki megvizsgálta Jane-t és beszélt a családdal, kizárta a bántalmazás lehetőségét.

Az igazság ellenére elszakították tőlünk a gyermekeinket, és csak kilenc hónap múlva kaptuk vissza őket. Mivel Ted és én nem élhettünk egy fedél alatt velük, ki kellett költöznünk a saját házunkból, és csupán felügyelő jelenlétében találkozhattunk a lányokkal.

Sosem felejtem el az első éjszakát, amit nélkülük töltöttem. Tomboltam, pereltem Istennel, üvöltöttem a fájdalomtól. Aztán különös dolog történt, egyfajta megmagyarázhatatlan nyugalom és melegség járt át. Megértettem, hogy Isten ott van mellettem, a karjában tart, velem együtt háborog az igazságtalanság miatt, velünk zokog, hiszen a gyermekei vagyunk. Soha életemben nem éreztem még ennyire biztonságban magam.

Az elkövetkező kilenc hónap során természetesen nem maradtam mindvégig ilyen nyugodt és bizakodó. Minden pillanatban úgy éreztem, üldöz a gonosz. A gyerekek szenvedtek, engem pedig hamisan vádoltak azzal, hogy ,,súlyosan bántalmaztam" Jane-t. Ezenkívül a magánéletemben és a szakmámban is súlyos támadások értek. Több mint tíz éve dolgoztam veszélyeztetett családok között ápolónőként. Kifejezetten a gyermekbántalmazás, az elhanyagolás megelőzése volt a szakterületem.

Az érzelmi megpróbáltatások mellett anyagi szempontból is nagyon nehéz helyzetbe kerültünk. Az ügyvédi költségek, konzultációk, orvosi számlák és pszichológiai tanácsadások mind óriási terhet jelentettek, ráadásul, mivel gyermekekkel dolgoztam, nem mehettem vissza a munkahelyemre sem.

Hogy hova lett az a megnyugtató tudat, hogy az Atya velünk van és vigyáz ránk? Nos, ebben továbbra is bizonyos voltam, ez biztosította a szilárd talajt a lábam alatt, ez adott erőt minden reggel. Napjaim tele voltak csalódással, kudarccal, bánattal, de éjjel mindig jól aludtam. Minden reggel megköszöntem Istennek, hogy feltölt erővel.

Napközben sokat csatáztam Istennel. Gyakran perlekedtem vele, amikor nem intézett el valamit. Nagyon belefáradtam a várakozásba, hogy győzedelmeskedjen végre az igazság. Számtalanszor be kellett mennünk a bíróságra, kérvényeket adtunk be, meghallgatásokra jártunk, a gyámhivatal képviselőivel találkoztunk, szakvéleményeket kértünk, ,,nem hivatalos" tanácsokat hallgattunk meg, papírhegyeket töltöttünk ki. Többnyire sikerült élnem a bátorsággal, amelyet Istentől kaptam a naponkénti megpróbáltatásokhoz. Máskor összerogytam a terhek alatt. Idővel megtanultam, hogy Istennek mindegy, milyen erős vagy épp gyenge vagyok egy adott napon - ő változatlan maradt. Az igazi csoda nem az volt, amikor végül minden rendbe jött, hanem az, hogy a családunk - Isten gondoskodásának köszönhetően - egyáltalán életben maradt a tüzes kemencében.

Gyakran azon kaptuk magunkat, hogy még mi próbálunk reményt önteni másokba. Ugyanakkor soha nem próbáltam meg elrejteni, mit érzek és mennyire küszködök. Isten sebezhetővé tett, hogy meg tudjak érinteni másokat, de adott annyi kitartást is, hogy bizonyságot tehessek gondoskodásáról. Sokan reagáltak úgy: ,,Ha velem történne ilyesmi, biztosan összeomlanék; nem élném túl; dühömben olyasmit tennék, amit később megbánok. De te olyan erős, olyan kitartó és türelmes vagy!" Valahányszor ezt meghallottam, öröm töltött el, hogy Isten eszköze lehetek. A sok borzalmas érzés, a reménytelenség engem sem került el, de Isten ereje megtartott. Gyakran össze is omlottam, de Isten mindig felemelt. Olykor én is eljátszottam a megtorlás gondolatával, de Isten irgalmat ültetett a keserűségem helyére. Nem én voltam türelmes, hanem Isten!

Végül elérkezett a bírósági tárgyalás napja. Noha bűnügyi nyomozás folyt ellenünk, és a rendőrség több eljárást is lefolytatott, semmiféle bizonyítékot nem találtak, és ezért nem is emeltek vádat. Egy köztiszteletben álló, igazságosságáról és tárgyilagosságáról ismert bírót jelöltek ki az ügyünkhöz, ám a gyámhivatal jogi képviselőjéről már nem mondhattuk el ugyanezt. Az eljárás során gyakran sértőnek éreztem, ami elhangzott. Dühös voltam, és úgy éreztem, vesztésre állunk, csapdába csaltak, elárultak, és semmit sem tehetek. Ugyanakkor mindvégig tudtam, hogy Isten velem van és harcol értem. A harmadik tárgyalási nap végén, amikor végre kettesben maradtam Teddel, sírva adtam hálát: ,,Köszönöm, Istenem, hogy adtad ezt a szenvedést, hogy mindvégig velünk vagy, és a világosságod átragyog rajtunk a sok fájdalom közepette is..."

A negyedik napon a bíró meglepő ítéletet hirdetett: a vádat megalapozatlannak találta és ejtette, noha a védelem még szót sem kapott. ,,Köszönöm, köszönöm!" - suttogtam. Az ügyvédünk pedig azt mondta: ,,Ez nem az én győzelmem, s nem is a maguké. Ezt a győzelmet Isten vívta ki. Neki mondjanak köszönetet, ne nekem."

A csata végeztével a sebesültek ellátása következett. Az első napokban a megkönnyebbülés és a határtalan öröm feledtette velünk, milyen kemény időszak vár ránk érzelmileg. A család újra egyesülhetett, de kislányaink megszenvedték a válságos időszakot.

Ted és én is a posztraumás stressz jeleit mutattuk, ám elsősorban megkönnyebbülést éreztünk. Megújult békességgel és örömmel néztünk a jövő elé. Nem győztem ámuldozni gyermekeimet látva, s hálát adni értük. Még fájtak a sebek, de már tudtunk örülni, egyszerre gyászoltunk és gyógyultunk.

2013 februárjában volt a tárgyalás egyéves évfordulója. A gyógyulásunkban a megbocsátás volt a legerősebb katalizátor. Azt hiszem, az igazságtalanságot nagyon nehéz megbocsátani, s nekünk sem sikerült volna Isten segítsége nélkül.

A felmentő ítéletet követően többször is megpróbáltuk felvenni a kapcsolatot a gyerekkórházzal, amely az egész kálváriát elindította. A személyzeti igazgató végül beleegyezett, hogy találkozzunk az orvossal, aki a jelentést írta rólunk. Tulajdonképpen egy szakmai beszélgetés volt a célunk, hogy a jövőben ne fordulhassanak elő hasonló esetek, és más családokat ne érjen ilyen sérelem.

A személyzeti igazgató és a gyermekbántalmazási osztály főorvosa (a feljelentőnk) végighallgatta, ahogy részletekbe menően beszámoltam családunk meghurcoltatásáról. Mindvégig magabiztos és nyugodt tudtam maradni, sem harag, sem keserűség nem volt bennem.

Amikor befejeztem, a személyzeti igazgató bocsánatot kért: ,,Hibát követtünk el. Nagyon sajnálom, amit a családjuknak át kellett élnie." Hasonlóan nyilatkozott az orvos is, aki a gyermekbántalmazás vádját megfogalmazta.

Búcsúzásnál megöleltem az orvost, aki feljelentett bennünket. Őszintén mondom, eszem ágában sem volt szeretni ezt az embert, de Isten mégis megtette rajtam keresztül. Valóságos gyógyulás és megbékélés volt ebben az ölelésben - soha nem tapasztaltam még ezt meg ilyen erővel. Isten ebben az egyetlen pillanatban nagyobb változást vitt véghez bennem, mint megpróbáltatásaink hosszú időszaka alatt. Csodás módon mindent új megvilágításba helyezett számomra, s hirtelen magamra ismertem a gyarló doktornőben, aki ott állt velem szemben. Vajon én hányszor hibáztam életemben? Hány embernek okoztam fájdalmat, akár szándékosan, akár akaratlanul? Hányszor akadályozott meg a büszkeségem abban, hogy helyesen cselekedjek? Miben különbözöm vádlómtól?

Azt hiszem, a történetünk boldog véget ért, habár valójában soha nem fog véget érni. Hálát adok Istennek, hogy életem következő fejezeteit is ő írja. Családunk alázattal ad hálát a szenvedésért, amelyben Isten mindvégig velünk volt. Ha mindez nem történt volna meg, most is kényelmesen élnénk a megszokott rutin szerint - ahelyett hogy új utakat járnánk.

Georgianna