"Vágyakozik a lusta lelke, de hiába, a szorgalmas lelke pedig bővelkedik."
Példabeszédek könyve 13:4
Talán sokak számára ismerős az az érzés, amikor reggel megszólal az ébresztőnk, és mi éppen csak kidugjuk a kezünket a takaró alól, hogy leállítsuk a hangot, majd gyorsan visszahúzzuk, mert túl ridegnek és zordnak érezzük a kinti világot, amiből egy kicsit be is engedtünk a paplan alá, és az a néhány köbmilliméternyi hidegség elgondolkodtat bennünket, hogy vajon előző este nem tévedésből állítottuk be ilyen koránra a telefonunkat, majd a meditálás értelmetlenségére ráunva végül magzatpózba gömbölyödve magunkra húzzuk az egész takarót, hogy nyerjünk még pár értékes percet, amelyben újraértékeljük az életünkhöz való viszonyulásunkat, de bárhogy próbáljuk e komoly témára összpontosítani figyelmünket, érezzük, hogy gondolataink szertefolynak, mint azok az üveggolyók, melyeket gyerekkorunkban kaptunk, de nem fért el az összes a markunkba, hiába erőltettük, végül mindegyiket elejtettük, és a padlón szétgurultak az asztal és az ágy alá, és ekkor eszünkbe jut, hogy igen, az ágy, micsoda találmány, és azon kezdünk el sajnálkozni, hogy az ágy feltalálásánál, ami valamikor Jákób korában történhetett (1Mózes 47:31), még nem jutalmazták az ilyen nagyszerű ötleteket Nobel-díjjal, mert az a történelem messzeségében homályosan előttünk álló alak, az a névtelen hős, aki valamikor az idők hajnalán kifaragta az első alvóalkalmatosságot, bizonyára megérdemelte volna, de miközben az ágy civilizatorikus jelentőségéről elmélkedünk, homályos víziónk az ébresztő kegyetlen csörgésére szertefoszlik, és amint a résnyire kifeszített szemhéjunk mögül az óránkra pillantunk, döbbenten állapítjuk meg, hogy a szundit úgy nyomtuk meg vagy háromszor, hogy azt észre sem vettük.
