"Vágyakozik a lusta lelke, de hiába, a szorgalmas lelke pedig bővelkedik."

Példabeszédek könyve 13:4

Talán sokak számára ismerős az az érzés, amikor reggel megszólal az ébresztőnk, és mi éppen csak kidugjuk a kezünket a takaró alól, hogy leállítsuk a hangot, majd gyorsan visszahúzzuk, mert túl ridegnek és zordnak érezzük a kinti világot, amiből egy kicsit be is engedtünk a paplan alá, és az a néhány köbmilliméternyi hidegség elgondolkodtat bennünket, hogy vajon előző este nem tévedésből állítottuk be ilyen koránra a telefonunkat, majd a meditálás értelmetlenségére ráunva végül magzatpózba gömbölyödve magunkra húzzuk az egész takarót, hogy nyerjünk még pár értékes percet, amelyben újraértékeljük az életünkhöz való viszonyulásunkat, de bárhogy próbáljuk e komoly témára összpontosítani figyelmünket, érezzük, hogy gondolataink szertefolynak, mint azok az üveggolyók, melyeket gyerekkorunkban kaptunk, de nem fért el az összes a markunkba, hiába erőltettük, végül mindegyiket elejtettük, és a padlón szétgurultak az asztal és az ágy alá, és ekkor eszünkbe jut, hogy igen, az ágy, micsoda találmány, és azon kezdünk el sajnálkozni, hogy az ágy feltalálásánál, ami valamikor Jákób korában történhetett (1Mózes 47:31), még nem jutalmazták az ilyen nagyszerű ötleteket Nobel-díjjal, mert az a történelem messzeségében homályosan előttünk álló alak, az a névtelen hős, aki valamikor az idők hajnalán kifaragta az első alvóalkalmatosságot, bizonyára megérdemelte volna, de miközben az ágy civilizatorikus jelentőségéről elmélkedünk, homályos víziónk az ébresztő kegyetlen csörgésére szertefoszlik, és amint a résnyire kifeszített szemhéjunk mögül az óránkra pillantunk, döbbenten állapítjuk meg, hogy a szundit úgy nyomtuk meg vagy háromszor, hogy azt észre sem vettük.

Ha mindez ismerősen csengett, akkor most rögtön le kell szögeznem, hogy mindez nem lustaság, hanem csupán – némi jóindulattal – lustálkodás. A kettő között van egy halovány, de annál fontosabb határvonal. Mert ha az ilyen reggeli tapasztalatok károkat okozhatnak talán az iskolába, vagy a munkahelyre való beérkezés gördülékeny lefolyásában, az igazán romboló lustaság más, sokkal fontosabb területeket kezd ki.

A lusta ember nem tudja, mi végre van az életben. Nem látja, hogy feladatai valamilyen cél elérése felé mutatnak, így nem is érzékeli a feladatok értelmét. A lusta ember értelmetlennek látja az életet, amiből kifolyólag motivációja sincs. Ez persze nem jelenti azt, hogy a lusta ember nem aktív, sőt talán első pillanatban igen tevékenynek látszhat.

Mivel azonban feladatai nincsenek alárendelve egy magasabb rendű értelemnek, ez a fajta aktivitás inkább kapkodás, az összeszedettség hiánya. Ebből adódik az, hogy a lusta ember alapvetően rendetlenségben él. Arra hivatkozik ugyan, hogy a zseni átlát a káoszon, de evvel még önmaga előtt is letagadja, hogy valójában fogalma sincs, mit kezdjen magával az életben.

Lustaságot tehát nem lehet kiiktatni avval, ha hangosabbra állítjuk a csörgőóránkat. A lustaság ellenszere, ha tisztázzuk, mi is az értelme az életünknek. Erre pedig akkor kapunk választ, ha megértjük, hogy Isten gyermekei vagyunk, és mint ilyen, felelősségünk, feladatunk van ebben a világban. Miután ma reggel kitörölted szemedből az álmosságot, indulj neki a napnak, és tegyél jót másokkal, hogy értelmet nyerjen az életed!