Behunyom a szememet, ülök a szobám mélyén a kedvenc karosszékemben, mellettem a kandallóban halkan serceg, pattog a tűz, ahogy a lustán izzó fahasábokat egyre jobban bekebelezi. És ekkor hirtelen fülembe nesszen a csengő hangja.

Az ajtóból kiabálás: „Uram! Csomagja érkezett!” Meglepetten érnek hozzám a szavak, hiszen tudtommal nem rendeltem semmit és senki nem szokott nekem csomagot küldeni.

A kíváncsiság pattintott ki a puha bőr jóleső melegéből, és kapkodva siettem az ajtó felé. A küszöbön túl fiatal fiú mosolya fogadott, kezében jól megtermett papírdoboz, haloványbarna krepp papírba csomagolva, vászonzsineggel gondosan átkötve. A dobozon az én nevem, az én címem, tévedés nem lehet. Minden stimmel, csak a feladó hiányzik, s mire ráeszmélek, hogy megkérdezzem, a fiút már hiába keresem, nem találom. Egyedül állok az ajtóban, némán. 

A csomagnak súlya van. Sietve rakom le a kopottas dohányzóasztal üveglapjára, régi könyvek és új kacatok közé. Visszahuppanok a karosszékbe, a kíváncsiság egész testemben zakatol, míg módszeresen lefejtem a csomagolást. A krepp papír alatt vastag kartondoboz rejlik, a tetején felirat, vastag, fekete, ákombákom betűkkel: „AJÁNDÉK”. Ajándék? Ki küld nekem ajándékot, ilyenkor? Közel, s távol nincs semmilyen ünnepi alkalom. Ez csak valami tréfa lehet, gondolom magamban, biztosan a szomszéd gyerekek bolondoznak.

Kíváncsiságom alábbhagy, egykedvűséggé zsugorodik, kissé kelletlenül nyitom fel a nem várt ajándék dobozát. Újságpapír galacsinok, gondosan, laponként gombóccá gyűrkélve. Szép kis meglepetés, hallom kissé bosszús hangomat, de legalább gyújtósnak jó lesz. A galacsinokat a kandalló mellé hajigálom, már egész tekintélyes halomban sorakoznak a szuszogó parázs mellett, mikor a doboz alján megcsillan valami.

A kíváncsiság újra utat tör magának bennem és gyorsan kikapkodom a maradék papírfecnit. 

Ez tényleg valami tréfa lesz. Lassú, esetlen mozdulatokkal a doboz aljára nyúlok és kiveszem, ami benne rejlik. Vastag, ormótlan, ügyetlenül feketére mázolt képkeret, benne vékonyka, maszatos üveglap, az üveglap mögött fehér papíron, fekete tintával, s ugyanazzal az ákombákom kézírással a saját nevem áll. Meglepetten és értetlenül dőlök hátra a karosszékben kezemben a képpel, mellettem a parázs némán pislog. A nevemet bámulom, az esetlen betűket, közben a csendes esti fényben megcsillan az üveglap, benne arcom tükrét látom, önmagamat nézem. Igen, ez én vagyok.

A napok eseménytelenül múlnak egymás után, mióta furcsa ajándékom megérkezett. Eleinte zavar, szinte bánt a jelenléte, legelső gondolatom a szemétkosárba dobná, de végül egy belső hang megkegyelmez neki, és mogorván a dohányzóasztalon hagyom. Itt fekszik most is, kelletlenül, árván. Szabadulnék tőle, mégis újra és újra kezembe veszem, forgatom, a fekete tinta foltjait bámulom. Elmélyült vizsgálódásomból a hirtelen megcsörrenő telefon ráz fel, sietős léptekkel a konyhába indulok.

Felveszem a kagylót, téves hívás. Bosszúsan lépdelek vissza a szoba melegébe, ahol újabb meglepetés várakozik rám, a földön üvegdarabok fekszenek, ajándékom a dohányzóasztal mellett romokban hever. Felemelem a keretet, hogy össze tudjam söpörni a maradványokat, kirázom a fában bennragadt üvegszilánkokat, majd tekintetem nevem ákombákom betűire téved. Kezembe veszem a fehér papírlapot, hogy felélesszem vele a szunnyadó tüzet, nyúlnék a kandalló felé, de ahogy a pislákoló fény megvilágítja a papirost, egy pillanatra megtorpanok. Megfordítom a lapot, gyermeki csodálkozás ül ki arcomra, hiszen a hátoldalon egy levelet találok, amit nekem címeztek.

„Kedves Gyermekem!

Bizonyára meglepett ez az ajándék. Gondolom, valami értékesebbre, szebbre vágytál, egy modern műalkotásra, vagy egy idilli tájképre, esetleg egy klasszikus festmény reprodukciójára.

Ehelyett egy ócskának tűnő, esetlen betűkkel összemázolt nevet kaptál, egyhangú fekete keretben. 

Tudom, az emberek mindig többre vágynak, élénk színekre, csillogásra, fényre, nagyságra, értékes holmikra, amiket büszkén birtokolhatnak.

Tudod, mit akarnak leggyakrabban? Hatalmat, tudást, vagyont, kincseket, élményeket, érzéseket birtokolni. Utazni, a világ minden táját bejárni, azt a sok-sok szépet, ami a Föld kerekén van, látni, csodálni. Vágynak minden élvezetre, amit csak ember birtokolhat, és megszerezni mindent, ami boldoggá teheti őket. Sokszor álmodoznak egy olyan dologról, egy olyan valamiről, ami mindennél becsesebb kincs, ami csak az övék lehet, egy olyan eszköz, amivel bármit elérhetnek.

Hányszor hallom tőlük, bárcsak lenne egy varázspálcájuk, vagy varázsgömbjük, ami minden álmukat valóra váltja, ami minden nehézségüket megoldja. Ha tudnád, hányszor fohászkodnak Istenhez mindenféle apró-cseprő földi ostobasággal. Pedig mindenük megvan, amire a boldogságukhoz szükségük lehet. 

Figyelj most kicsit rám!

A legnagyobb ajándék, amit életedben kaptál, az te magad vagy. Lehet, nem tartod elég színesnek, értékesnek, csillogónak, de arra kérlek, nézz végig magadon, és lásd meg, hogy benned van minden, amire csak szükséged lehet.

Tudsz alkotni, teremteni, újat és szépet létrehozni.

Tudsz szeretni, a két kezeddel átölelni, a másik arcát megsimogatni, a könnyeket letörölni.

A füleiddel képes vagy másokat meghallgatni, a hangoddal vigasztalni, képes vagy más arcára mosolyt csalni és magad is mosolyogni.

Tudsz másokkal egy úton járni, párbeszédet fenntartani, jobbodat nyújtva békét teremteni.

Egyedi vagy, nincs senki hozzád hasonló.

Magokat vetettem a szívedbe, amiket gondozok, öntözöm és gyomlálok, még ha néha fáj is. Arra vágyom, hogy a magok kikeljenek, növekedésnek induljanak és termést hozzanak. Így épül Isten Országa.

Higgy nekem, te vagy önmagad számára a legnagyobb ajándék, elvetettem benned minden magot.

Arra hívtalak, hogy fedezd fel magadban hajtásaimat, ápold és segítsd őket a növekedésben. Minden talentumodat azért kaptad, hogy azokkal növekedj, fejlődj és építs velük egy Országot. 

Gyermekem vagy, én akartam, hogy legyél, hogy pont ilyen legyél. Én adtam kezedbe a legfontosabbat, azt ami elvezet téged hozzám: önmagadat!

Szeretettel: Mennyei Atyád”