- Kérem, várjon meg itt! - szóltam egy vak emberhez a nagyváros pályaudvarán, amikor egyedül hagytam egy forgalomtól védett sarokban. Meg akartam kímélni a tolongástól, amikor a jegypénztárhoz, az információs irodába, a kifüggesztett menetrendhez és a postára kellett mennem.
Visszatérőben már messziről láttam, amint ott állt, miközben emberek loholtak el mellette. Egy gyermek bámulta, egy poggyászkocsi nagy ívben kikerülte, és egy újságárus, miután hiába kínálta az újságjait, szinte tisztelettel fordult el és ment el tőle.
A vak ember csendesen várakozott, és nekem is meg kellett állnom néhány pillanatra, mert nagyon megragadott az arca.
Várt. Türelmesen, bizalommal, összeszedetten várakozott. Nem látszott az arcán a kétségnek legkisebb jele sem, hogy talán nem jövök vissza. Az örömnek a csodálatos fénye ragyogott rajta: valaki egész biztosan újra kézenfogja.
Csak nagy sokára tudtam abbahagyni ennek az annyira kifejező, csukott szemű, várakozó arcnak a nézését. Aztán egyszerre csak fölvillant bennem valami. Tulajdonképpen ilyennek kellene lenni a Krisztust váró keresztények arcának!
Kapcsolódó bejegyzések:
KÉZ ,AMELY MEGTARTHAT /történet/
Tanulságos történet
Aki elveszítette önmagát.
TANULSÁGOS!