Volt egyszer egy idős ember, aki magasan egy osztrák falu fölött, az Alpok keleti lejtőjén élt. Sok évvel azelőtt azzal bízta meg a falutanács, hogy tisztogassa meg a hulladéktól a hegyek hasadékaiban található kis tavacskákat, mert azok táplálták a falun átfolyó gyönyörű kis patakot.

Ő hűségesen, csendes rendszerességgel járta a hegyeket, kiszedte a leveleket és ágakat, és kikotorta a hordalékot, ami különben eltömítette vagy beszennyezte volna a friss forrásvizet. Idővel a falu népszerű lett a turisták körében. Kecses hattyúk úszkáltak a patak kristálytiszta vizén; piknikezők telepedtek le a partjára; és a látvány a helyi boltok és kávézók ablakaiból gyönyörűségesen festői volt.

Évek teltek el. Egyik este a falutanács összeült féléves megbeszélésére. Ahogy áttekintették a költségvetést, észrevettek egy kis összeget, ami a „forrás őrzőjének" volt a járandósága.

A falu pénztárosa megkérdezte: „Ki az a „forrás őrzője"? Miért van évről évre mindig a fizetési listán? Soha senki nem látja. Találkoztatok már ezzel az emberrel? Amennyire tudjuk, csak elveszi a pénzünket, és semmi jót nem tesz érte. Az én véleményem szerint erre az emberre nincs már szükségünk."

Mindenki egyetértett a pénztárossal, és a tanács egyöntetűen úgy döntött, hogy elbocsátják az öreget.

Hetekig nem sok minden változott. A falu végezte dolgát, mint mindig. Ősszel azonban a fák hullatni kezdték leveleiket. Apró gallyak töredeztek le, és hullottak bele a patakot tápláló tavacskákba, lassítva a csillogó víz folyását. Egyik délután valaki észrevett egy kis sárgás-barnás elszíneződést a vízben. Pár nappal később a víz sokkal sötétebb lett.

Egy-két hét múlva pedig már nyálkás réteg borította a víztükör egyes részeit a partok mentén, és hamarosan bűzös szag kezdett terjengeni. A hattyúk elhagyták a falut, a turisták szintén. A falucska költségvetése súlyos helyzetbe került. Meg persze a falu egészsége is, mert sokan megbetegedtek az elfogyasztott víztől.

Sürgősségi ülést tartott a falutanács. Sok tanácskozás után rájöttek téves döntésükre, és visszavették „a forrás öreg őrzőjét". És néhány héttel később a szép kis patak újból feléledt. A hattyúk és a turisták fokozatosan visszatértek, és újra élet és jólét költözött a kis alpesi faluba.

Amit a „forrás őrzője" jelentett a falu számára, azt jelentjük mi, keresztyének, a világ számára. Jézus „sónak" nevezett minket, ami azt jelenti, hogy mi vagyunk a „tartósítói" annak, ami csak jó és igaz a világban.

Ahogy az öreg a hegyekben, mi is szolgálatra vagyunk elhívva - és arra, hogy hűségesek legyünk. Lehet, hogy nem értékelik nagyra és nem ismerik el erőfeszítéseinket, de hatalmunkban áll megváltoztatni a világot. Ezt várja tőlünk Jézus. Azért helyezett ide minket, hogy szolgáljunk, és nagyon is valóságos értelemben az egész világ jólléte múlik rajtunk. Valóban változást munkálhatunk!

A „forrás őrzőjének" olyan munkája volt, ami a falutanács szemében elég jelentéktelennek tűnt. Amikor azonban nem volt a helyén, az egész falu szenvedett. Ugyanígy mi is mindnyájan fontosak vagyunk a gyülekezetnek, ami Krisztus teste: „Nem mondhatja a szem a kéznek: „Nincs rád szükségem!", vagy a fej a lábaknak: „Nincs rátok szükségem!"

Ellenkezőleg: a test gyengébbnek látszó részei nagyon is szükségesek, és amelyeket a test tisztességtelen részeinek tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül, és amelyek ékesség nélkül valók, azok nagyobb megbecsülésben részesülnek"

(1Kor 12,21-23).