(Ez a történet Charles Swindoll Improving Your Serve c. könyvében jelent meg, Dallas: Word, 1981..Ezt a történetet a néhai Pete Marshallnak, az Egyesült Államok Szenátusa volt káplánjának tulajdonítják.)

Volt egyszer egy idős ember, aki magasan egy osztrák falu fölött, az Alpok keleti lejtőjén élt. Sok évvel azelőtt azzal bízta meg a falutanács, hogy tisztogassa meg a hulladéktól a hegyek hasadékaiban található kis tavacskákat, mert azok táplálták a falun átfolyó gyönyörű kis patakot.

Ő hűségesen, csendes rendszerességgel járta a hegyeket, kiszedte a leveleket és ágakat, és kikotorta a hordalékot, ami különben eltömítette vagy beszennyezte volna a friss forrásvizet. Idővel a falu népszerű lett a turisták körében. Kecses hattyúk úszkáltak a patak kristálytiszta vizén; piknikezők telepedtek le a partjára; és a látvány a helyi boltok és kávézók ablakaiból gyönyörűségesen festői volt.

Évek teltek el. Egyik este a falutanács összeült féléves megbeszélésére. Ahogy áttekintették a költségvetést, észrevettek egy kis összeget, ami a „forrás őrzőjének" volt a járandósága. A falu pénztárosa megkérdezte: „Ki az a „forrás őrzője"? Miért van évről évre mindig a fizetési listán? Soha senki nem látja. Találkoztatok már ezzel az emberrel? Amennyire tudjuk, csak elveszi a pénzünket, és semmi jót nem tesz érte. Az én véleményem szerint erre az emberre nincs már szükségünk."

Mindenki egyetértett a pénztárossal, és a tanács egyöntetűen úgy döntött, hogy elbocsátják az öreget.

Hetekig nem sok minden változott. A falu végezte dolgát, mint mindig. Ősszel azonban a fák hullatni kezdték leveleiket. Apró gallyak töredeztek le, és hullottak bele a patakot tápláló tavacskákba, lassítva a csillogó víz folyását. Egyik délután valaki észrevett egy kis sárgás-barnás elszíneződést a vízben. Pár nappal később a víz sokkal sötétebb lett. Egy-két hét múlva pedig már nyálkás réteg borította a víztükör egyes részeit a partok mentén, és hamarosan bűzös szag kezdett terjengeni. A hattyúk elhagyták a falut, a turisták szintén. A falucska költségvetése súlyos helyzetbe került. Meg persze a falu egészsége is, mert sokan megbetegedtek az elfogyasztott víztől.

Sürgősségi ülést tartott a falutanács. Sok tanácskozás után rájöttek téves döntésükre, és visszavették „a forrás öreg őrzőjét". És néhány héttel később a szép kis patak újból feléledt. A hattyúk és a turisták fokozatosan visszatértek, és újra élet és jólét költözött a kis alpesi faluba.

Amit a „forrás őrzője" jelentett a falu számára, azt jelentjük mi, keresztyének, a világ számára. Jézus „sónak" nevezett minket, ami azt jelenti, hogy mi vagyunk a „tartósítói" annak, ami csak jó és igaz a világban. Ahogy az öreg a hegyekben, mi is szolgálatra vagyunk elhívva - és arra, hogy hűségesek legyünk. Lehet, hogy nem értékelik nagyra és nem ismerik el erőfeszítéseinket, de hatalmunkban áll megváltoztatni a világot. Ezt várja tőlünk Jézus. Azért helyezett ide minket, hogy szolgáljunk, és nagyon is valóságos értelemben az egész világ jólléte múlik rajtunk. Valóban változást munkálhatunk!

A „forrás őrzőjének" olyan munkája volt, ami a falutanács szemében elég jelentéktelennek tűnt. Amikor azonban nem volt a helyén, az egész falu szenvedett.

Ugyanígy mi is mindnyájan fontosak vagyunk a gyülekezetnek, ami Krisztus teste: „Nem mondhatja a szem a kéznek: „Nincs rád szükségem!", vagy a fej a lábaknak: „Nincs rátok szükségem!" Ellenkezőleg: a test gyengébbnek látszó részei nagyon is szükségesek, és amelyeket a test tisztességtelen részeinek tartunk, azokat nagyobb tisztességgel vesszük körül, és amelyek ékesség nélkül valók, azok nagyobb megbecsülésben részesülnek" (1Kor 12,21-23).