„Nincs semmi elmarasztaló ítélet azok ellen, akik Krisztus Jézusban élnek.” Róm 8,1

 Teljes nyugalom vett körül. Csendben ültem az ablak előtt bibliámmal és imanaplómmal az ölemben, tökéletes békességet sugallt minden. De a szívem ismerős fájdalomtól volt nehéz.

Egész életemben jártam templomba. Az „Amazing Grace” épp olyan ismerős volt, mint az altatódalok, amikkel édesanyám ringatott, ám Isten-képem inkább hasonlított egy mérges, távoli bíróhoz, mint gyöngéd, megbocsátó Édesapához. Hogyan fogadhatna el engem egy szent Isten az összes hibámmal együtt?

Lehajtottam a fejem, eleredtek a könnyeim, és imádkozni kezdtem olyan őszintén, ahogy csak akkor tudunk imádkozni, mikor erőnk végére értünk.

Tudom, hogy a Biblia azt írja, nem éri ítélet azokat, akik Krisztus Jézusban vannak, de úgy látszik, nem tudom ezt elhinni. Valahányszor Feléd fordulok, megremegek a félelemtől!

Feladom. Nem tudok egyedül továbbhaladni. Gyógyítsd meg a szívemet, kérlek!

A következő év során Isten megtette értem azt, amit magamtól nem voltam képes. Forradalmasította Róla alkotott képemet.

Az egyik meghatározó történet ebben a folyamatban az volt, amit A tékozló fiú néven ismerünk, és a Lukács 15,11-32-ben olvashatunk. Megtudtam, hogy a közel-keleti egyházban a történetet más címmel ismerik: A futó apa története. A címek közti különbség fontos kulturális ismeretet tükröz azokról, akiknek Jézus eredetileg ezt a történetet elmesélte.

A bibliai történetben a fiú kikéri a rá eső részt a családi vagyonból, elhagyja otthonát, rendkívüli szomorúságot okozva édesapjának. Egy idő múlva ott láthatjuk ágrólszakadtan egy idegen földön, amint elhatározza, hogy visszatér apjához, hátha felfogadja szolgának.

Azt írja a történet, hogy az apa messziről meglátja, és eléje fut. Ez a kép, a futó apa képe hatott nagyon erősen a kortársak lelkére.

Először is, a Közel-Keleten méltóságon alulinak tartották bármelyik férfi számára a futást. A gyerekek szoktak szaladgálni. Futás közben a férfi fel kellett nyalábolja köntösét, hogy ne bukjon el benne, ezzel közszemlére tette csupasz lábszárát, ami szintén nagyon megalázó és szégyenletes dolog volt.

Az apa futásának oka még ennél is megdöbbentőbb. Nagyon komoly dolognak számított, ha egy zsidó fiatalember elherdálta az örökségét idegen földön. Ha ez mégis megtörtént, és ráadásul volt képe hazatérni a falujába, az egész közösség ítéletére számíthatott egy Kezazah nevű hagyomány alapján. Amikor a közösség tudomására jut a pénz elvesztegetése, a férfiak körbeveszik, és egy cserépedényt csapnak a lába elé, hogy összetörjön. Ha ez sikerül, akkor kihirdetik, hogy megszakad minden kapcsolat közte és a családja, a közösség között, halottnak nyilvánítják.

A történetbeli édesapa, bár a szívét összetörte a fia, mindig várta, leste a visszatértét. Tudta jól, mi következik, ha a falubeliek hamarabb veszik észre. Megszégyenítenék a gyermekét, és ha a cserépedény leesik és széttörik a lába előtt, örökre elveszíti a fiát. Ezért az apa azt tette, amit egyetlen közel-keleti férfi sem tenne önszántából: felnyalábolta a köntösét, és futni kezdett.

Futott végig az utcán, mialatt szomszédai elborzadva nézték. Futott tovább, mialatt fiúgyermekek csatlakoztak hozzá kiabálva, csúfolódva. Futott, hogy megelőzze a tömeget, mely már megindult a bűnös fiú felé, aki feltűnt a falu szélén. Futott, hogy megelőzze azt, ami ésszerű és jogos volt. Futott, hogy megelőzze az ítéletet - fia szégyenét magára vette.

Mikor végre elért hozzá, átölelte gyermekét, megcsókolta kétfelől az orcáját, és kihirdette, hogy vendégséget rendez a tiszteletére.

Azt mondja Jézus, hogy ilyen az Isten.

Hosszú ideig képzeltem, hogy Isten teljhatalmú, hideg, érzéketlen bíró. De ma már, ha Rá gondolok, úgy látom, mintha futna felém, magára véve a szégyenemet, hogy megszabadítson szeretetével, mely olyan sokba kerül neki.

Atyám, határtalanul hálás vagyok, amiért futsz felém. Segíts, hogy megpihenhessek irgalmadban, és bízni tudjak végtelen szeretetedben. Jézus nevében, Ámen.