Réges-régen történt: angyalt küldött a földre a Jó Isten, hogy vigye fel az

égbe a legszebb könnycseppet. 

Az angyal bejárta az országot, világot. 

Végre rátalált egy özvegy édesanyára, aki egyetlen gyermekének koporsója felett hullatta könnyeit. 

Minden könnycseppje igazgyöngynek látszott, szikrázott rajtuk a napsugár. 

Az angyal azt gondolta, hogy könnyen teljesítette a feladatot. 

Túl korán örvendezett. 

Isten ugyan megdicsérte őt szorgalmáért, de azt mondta, hogy szebb könnycsepp is van a világon.

Az angyal ismét útnak indult. 

Másodszor egy ártatlan kisfiú könnyét vitte az égi trónus elé, de ezzel sem teljesítette feladatát. Újból a földre röppent.

Villámgyorsan gyűjtögette a legkülönbözőbb könnycseppeket: hálakönnyből, keserű csalódásból kihullajtottat, bánatos édesapáét, szomorú édesanyáét, haldokló emberét...

Isten azonban mindezekre azt válaszolta: szebb könnycsepp is van a világon!

Szomorú volt az angyal, mert nem tudta teljesíteni Isten kívánságát. 

Bele is fáradt a sok keresésbe. 

Betért egy templomba pihenni. Úgy gondolta hiába minden igyekezete, a legszebb könnycseppre soha sem talál rá. 

A templom félhomályában egyszer csak egy embert vett észre, aki félrehúzódva keserűen zokogott. 

Saját bűneit siratta, nem talált vigaszt, mert átérezte szörnyű tettét: az Istent bántotta meg. 

Ezért folyt a könnye és meleg esőként áztatta a poros követ. 

Az angyal nyomban mellette termett: szemkápráztatóan ragyogott valamennyi könnycsepp, miközben tarsolyába gyűjtögette őket.

Érezte, hogy végül mégis sikerül teljesítenie a rábízott feladatot. 

Valóban a könnycseppek oly szépek voltak, hogy az angyal nem tudta levenni róluk a tekintetét.

Amikor a könnycseppekkel odaállt a Jó Isten elé, dicséretben részesült.

Isten így szólt hozzá:

- Látod nincs szebb ragyogás, nincs aranyosabb fénysugár, mint ami a bánat könnyéről verődik vissza. 

Mert a bánat fakasztotta könnycseppek igaz szeretetről tanúskodnak, és csillogásukkal a bűntől megmenekült szabad ember szépségéről győzik meg a világot. 

A bűntől felszabadult ember az örökkévalóság fényét sugározza.

Nagyanyám így fejezte be a meséjét: 

Ha vétkezel, szállj magadba és őszintén bánd meg bűneidet. 

Isten a megtérő bűnösnek mindig kész megbocsátani. 

Ez már nem mese, hanem örömbe szédítő valóság.