„Amíg nálatok van a világosság, higgyetek a világosságban, hogy a világosság fiai legyetek! Ezeket mondta Jézus, majd elment és elrejtőzött előlük.”

János evangéliuma 12:36

Talán 15-en is jelen voltunk az egyetemi kurzus első óráján. A tanár késett. Nem mindenki tudott türelmesen várni, és úgy negyed óra után néhányan fölálltak és távoztak. Végre, nagy sokára belépett a tanár. Barátságtalanul köszöntötte a jelen lévőket, majd asztalhoz ülve hosszas monológba kezdett. Részletesen ecsetelte, hogy milyen nehéz lesz ez a kurzus, hogy milyen sok energiát fog fölemészteni a teljesítése.

És mivel ennek a tárgynak a fölvétele nem kötelező, ő azt javasolja, hogy jól gondolja át mindenki, maradni akar-e.

– Most én kimegyek – fejezte be a nyitó beszédét –, és mire 10 perc múlva visszajövök, szeretném, ha a bizonytalanok távoznának.

Így is tett, fölállt, és elhagyta a tanteremet.

Döbbenten néztünk egymásra. Mi lesz itt? Érdemes itt maradni? Néhányan máris pakoltak és mentek. Pár perc múlva mások is követték őket, úgy hogy mire a tanár visszajött, már csak öten maradtunk.

Kedvesen mosolygott, és megkezdte az oktatást. Egyáltalán nem volt nehéz a kurzus, sőt a tanár egészen bensőséges hangulatot teremtett az órákon. Annyira megkedveltük ezt az első pillanatra mogorva oktatót, hogy később többen is őt választottuk diplomadolgozatunk témavezetőjének.

Bár Jézust semmi esetre nem mondanám mogorvának, azzal, hogy követésre szólította föl az embereket, majd utána „elrejtőzött előlük”, valami hasonlót tett, mint az én egyetemi tanárom. Jézus mindenkit hív, szélesre tárja a karját, és személyválogatás nélkül mindenkit szívesen fogad. Sokszor úgy érezhetjük azonban nehéz élethelyzeteinkben, hogy Jézus elrejtőzött előlünk. Mintha hidegen hagyná, hogy összecsapnak felettünk a hullámok.

Mintha közömbösek lennének számára iskolai problémáink, anyagi nehézségeink, vagy családi konfliktusaink. Pedig szó sincs erről. Az élet gondjai csak arra világítanak rá, hogy mennyire vagyunk érdekből Jézus tanítványai.

Olyan ez, mintha Jézus kimenne a tanteremből. Ilyenkor föl kell tennünk magunknak a kérdést: Miért vagyok én itt? Miért vagyok én keresztyén? Miért vagyok Krisztus követője? Vajon csak azért, hogy – mint egy kozmikus komornyik – minden kívánságomat kiszolgálja? Ha igen, akkor nem biztos, hogy jó tanteremben ülök. Ha viszont egy élő barátságot akarok kiépíteni Mesteremmel, ha önzetlenséget és szeretetet akarok tanulni tőle, akkor meg kell várnom, hogy visszajöjjön a tanterembe. Mert vissza fog jönni! Megígérte…