„Amit tesztek, jó lélekkel végezzétek úgy, mint az Úrnak, és nem úgy, mint az embereknek, tudván, hogy ti viszonzásul megkapjátok az Úrtól az örökséget; az Úr Krisztusnak szolgáljatok tehát.”

Pál levele a Kolosséiakhoz 3:23-24

Végeztünk-e már valamit kényszerből, vagy mert tudtuk, hogy mindenképp meg kell tennünk, bár semmi kedvünk nem volt hozzá? Férjem számára gyerekkorában ilyen tevékenység volt a meggyszedés. Szívesebben játszott volna barátjával a szomszédban. Ezt azonban szülei egy feltételhez kötötték: az adott vödröt még tele kellett szedni. Hogy mielőbb átmehessen, a vödör egyik oldalára púpozta a meggyet, hogy messziről úgy látszódjon, tele van. Bár ez egy ravasz gyerekkori csínytett volt, talán a szituáció ismerősen hangzik.

Mindenkinek volt már rossz napja, amikor bal lábbal kelt fel, amikor olyan feladat várt rá, amihez semmi kedve nem volt, s ráadásul minden, amihez hozzá fogott eredménytelennek bizonyult. Olyankor a munkakedvünk alább hagy és nem tudjuk „jó lélekkel” elvégezni a ránk bízottakat. Lehet, hogy ilyen nap elé nézel ma is? Mit mondhat ilyen esetben számodra ez az ige?

Nem könnyű megfelelni a velünk szemben támasztott elvárásoknak. Az iskolai vagy munkahelyi stressz, nyomás sokszor megakadályoz bennünket abban, hogy „jó lélekkel”, vagy ahogy egy angol Bibliafordításban olvashatjuk, „szívből” dolgozzunk. Talán addig könnyű szembenézni az akadályokkal, míg odafigyelnek ránk, visszajelzést kapunk, esetleg megveregetik a vállunkat, mondván: „Elégedett vagyok a munkáddal!” De mi van akkor, ha ez elmarad? Ha nem látjuk az alagút végét? Ha úgy érezzük, ez a feladat, amit ránk bíztak, meghaladja a képességeinket, és szinte megszakadunk alatta?

Az ige arra bátorít ma reggel, hogy ne engedjük, hogy a körülmények befolyásolják azt, hogy milyen lélekkel végezzük munkánkat. Mivel minden képességünket Istentől kaptuk ajándékba, minden munkánkkal elsősorban őt szolgáljuk, ő a munkaadónk. És ha más nem is venné észre bennünk a szorgalmat, és nem értékelné kreatív ötleteinket, rá mindig számíthatunk: „Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be, szüntelen előttem vannak falaid” (Ésaiás könyve 49:15-16).

A mai szakasz egy örökségről beszél. Örökösnek lenni nagy kiváltság és elégtétel. Kevés ember sír, ha megtudja, óriási örökségben részesül. A Szentírás elénk tárja, hogy nincs annál nagyobb örökség, mint amit mi Istentől kapunk. Ilyen örökség tudatában nem tehetünk mást, minthogy jó szívvel, derűsen, vagy akár dudorászva végezzük ma is munkánkat. Nem is éri meg másképp dolgozni!