"Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának: Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk."

Róma 14,7-8

Tulajdonomként tekinteni a másikra egy párkapcsolatban nem túl szerencsés dolog - és még enyhén is fogalmaztam. Senki sem birtokolhatja a párját, nem uralkodhat felette, nem tehet vele azt, amit akar, hacsak (és ez itt a lényeg!), hacsak a másik is pont azt nem akarja.

A kapcsolatok lényege a kölcsönösség. Egymás teljes elfogadása és a másik önmagammal való megajándékozása. Ha őszinte párkapcsolatban éltek, akkor pontosan tudjátok, miről beszélek. Amikor elhagyja ajkunkat a mondat: "A tiéd vagyok!" - akkor várjuk, hogy ezt a társunk is kimondja. Mert arra vágyunk mind, hogy a kapcsolatunk ne legyen egyoldalú. Arra, hogy mindketten bele adjunk apait, anyait. Ekkor szinte felolvadunk a nagy MI-ben és vigyáznunk kell, hogy önálló személyiségként ne szűnjünk meg létezni.

A MI létet tanulnunk kell, gyakorolnunk kell. Az elköteleződés után, azután, hogy beengedtük a kedvesünket az életünkbe, saját énünk háttérbe szorul. A közös helyek, a közösen eltöltött idő, a közös élmények és emlékek lesznek fontosak. Lassan egy párrá leszünk és egyre erősödik a vágyunk, hogy egy család is legyünk.

Amikor pedig ez is megvalósul az énünk méginkább háttérbe szorul. Egyre jobban eltakarja, hogy egymás szerelmesei, társai vagyunk, majd férjek - feleségek, apák és anyák, végül nagyszülők és dédszülők. Minden emberei kapcsolat arról szól, hogy aki nincs egyedül, az a másikért is létezik. Hány és hány jó példát tudnánk felsorolni önzetlen szülőkről és nagyikról, de barátokról és kollégákról, szomszédokról is. Így van ez rendjén. Emberként közösségbe, családba születtünk és boldogan élni is csak közösségi lényként tudunk. Sokan önzetlenül készek áldozatokat hozni a közös boldogságért.

A Biblia szerint az Istennel való kapcsolatunk nagyon sok hasonlóságot mutat az emberekkel való kapcsolatunkkal. Istennel való közösségünket is egy családként éljük meg. Jézus arra tanított minket, hogy Isten a mi Atyánk (Mt 6,9), mi pedig egymásnak testvérei vagyunk (Mt 12,50; Mk 3,35). A gyülekezet így válik második családunkká, ahová lelki újjászületés által érkezünk.

Itt bennünket újszülöttekként fogadnak (1Kor 3,1), gyermekként táplálnak (1Kor 3,2), hogy a lelki felnőttkorra is eljussunk. Így hát a lelki ember sem lehet önző, magának élő. Legnagyobb küzdelmét önmagával vívja, mert tudja, hogy élete nem a sajátja. Új életét Isten legnagyobb áldozata által kapta, amit Jézus Krisztus hozott meg érte a kereszten.

Isten teremtő és megváltó szeretete által formálódott azzá, aki. Így élete akkor válik igazán boldoggá, ha válaszként erre a szeretetre ő is elmondja: Uram, a Tiéd vagyok!