„Megfeledkezik-e csecsemőjéről az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? De ha ő meg is feledkeznék, én akkor sem feledkezem meg rólad! Íme, a tenyerembe véstelek be, szüntelenül előttem vannak falaid.”

Ézsaiás könyve 49:15-16

Olvastam egyszer egy hátborzongató történetet. 1992-ben esett meg az angliai Liverpool egyik külvárosában. Két tizenéves fiú, Robert és Jon elcsaltak egy hétéves kisfiút, James Bulgert a metrósínekhez vezették, és egy óvatlan pillanatban belökték a szerelvény elé, majd gyorsan távoztak a helyszínről. A kisfiú halála megrázta az egész várost. A rendőrség hamar ráakadt Robertre és Jonra, és mint gyanúsítottat hallgatták ki őket. A két fiú természetesen mindent tagadott, "ők nem ismerték az áldozatot", "abban az időben nem is tartózkodtak abban a városrészben", "sőt aznap egymással sem találkoztak", és így tovább. A fiúk állításai azonban valahogy nem illettek össze. Ekkor Robert apja, aki szintén jelen volt a tárgyaláson, arra kérte a bíróságot, had beszéljen négyszemközt a fiával. Kivezették őket egy külön szobába, és mikor csak ketten voltak, az apa fia vállára tette a kezét, és a következőket mondta: „Robert, fiam! Tudd meg, hogy bármit tettél is, én, az édesapád, akkor is nagyon szeretlek!” Robert visszatért a terembe, és egyszerűen vallott: „Én öltem meg James Bulgert.”

Bármilyen döbbenetes, Robert apjának a szeretete ott van minden apa – vagy legalább is a legtöbb apa – szívében. Mi apák, feltétel nélkül szeretjük gyermekeinket. Ezen még az sem változtat, ha fiúnk, vagy lányunk valami rosszat tesz, vagy élete rossz irányba halad. Ez – ahogyan a fönti történet mutatja – akkor is érvényes, ha gyermekünk bűnözővé válik.

Erről – sőt, még ennél is mélyebb – szeretetről beszél Ézsaiás, amikor az Isten emberhez fűződő viszonyát mutatja be. Akár mit is tettünk, akár milyen múltunk van, akár mit rejtegetünk, ő szeret minket. Ha egy kicsit is magunkhoz engedjük a Mindenhatónak ezt a szeretetét, akkor az átformálja életünket. Megtehetjük ez már ma reggel is…