„Életet és kegyelmet szerzettél számomra, és a te gondviselésed őrizte az én lelkemet.”

Jób 10:12

Amikor először megtette, várt egy pillanatot. Nem akarta tudni, hogy ez a rövid ideig tartó mozdulatlanság a félelem miatt következett be, ami szinte lebénította. Várta, hogy hirtelen lesújtson rá az Isten büntetése. Aztán körbenézett, de nem történt semmi, minden ugyanolyan volt, mint egy perccel ezelőtt.

Nem csapott le a villám, a nappal nem változott éjszakává, nem támadt rá villogó szemű szörnyeteg, csak az enyhe szellő megborzongatta a gerincét.

A lelkiismeret furdaláson kívül semmilyen tünetet nem produkált a teste sem, a szíve még mindig egyenletesen dobogott. Körbenézett, hogy vajon nem bukott-e le mégis. De nem. Azt gondolta: MEGÚSZTAM! Aztán a vágy felerősödött benne és tovább folytatta, amit elkezdett, pedig tudta, a tilosban jár.

Csak később látta be, hogy minden megváltozott. Először nem is tudta miért, csak nem tudott a másik szemébe nézni, kerülték egymás tekintetét annak ellenére, hogy cinkosok voltak. Már nem voltak biztosak abban, mit gondol a másik, ezért nem beszéltek nyíltan, mint azelőtt. A titok éket vert közéjük, megváltoztatta érzéseiket.

Hazug volt az ölelés, ami máskor megnyugtatott, még a másik kinyújtott keze is félelmet keltett.

Tudták, hogy valamire szükségük van. Valamire, ami visszahozza az elmúlt boldogságot, de minden, amivel próbálkoztak, hiábavalónak bizonyult. Csak egyre távolodtak egymástól.

Vádaskodás, veszekedés, hibáztatás töltötte be együtt töltött perceiket. Tudták, ha együtt akarnak maradni, áldozatot kell hozniuk, de mindketten képtelenek voltak megtenni.

Az oltár furcsa volt, soha nem láttak még ilyet, nem értették, mire való. Minden olyan feszült volt, ünnepélyes, csendes, nyugodt. Mégis úgy érezték, mindjárt kitör a vihar, vagy valami nagy baj közeledik. A bárány, akivel úgy szerettek játszani, ami olyan kedves volt, barátságos, szelíd, csak ő volt ugyanaz, mint régen. Nem merték megsimogatni, nem merték megvakarni a füle tövét, mint máskor, hiába nézett rájuk azokkal a nagy szemeivel hívogatóan.

Észre sem vették, mikor villant meg a kés a kezében, csak egy másodperc volt. A vér a tálba lövellt azzal az ütemmel, ahogy dobogott az állat szíve. Aztán egyre lassabban és lassabban csordogált, majd elszállt belőle az élet.

Annak, hogy ők élhettek, súlyos ára volt. Most már kezdték érteni, a kegyelemnek mindig van ára.