„Többet ér a türelmes ember a hősnél, és az indulatán uralkodó annál, aki várost hódít.”

Példabeszédek könyve 16:30

A vonat álmosító zakatolással haladt át a tokiói külvároson. A kocsiban alig ült valaki. Szórakozottan bámultam kifelé. Az egyik megállóban szisszenve vágódott ki az ajtó, s a délutáni csöndet harsány férfikáromkodás törte meg. Az erőszakos hang tulajdonosa alkoholbűzt árasztva dülöngélt be a kocsiba. Tagbaszakadt alakján koszos munkásruha feszült.

Üvöltve tántorodott neki egy karján kisbabát tartó asszonynak. A nő az ütközéstől egy idős házaspár ölébe huppant. Kész csoda, hogy a picinek nem esett baja. A munkás kiabálni és agresszíven hadonászni kezdett. Az utasok megdermedtek a rémülettől. Felálltam.

Fiatal voltam és erős. Akkor már három éve aikidóztam (japán küzdősport). Férfias dolognak tartottam. Csak az volt a baj, hogy küzdeni tudásomat éles helyzetben nem tehettem próbára. Az aikidóban tilos támadni. A szívem mélyén persze alig vártam a törvényes alkalmat, hogy az ártatlanok védelmében megsemmisítő csapást mérjek a bűnösökre.

Ez az! – mondtam magamnak, miközben felegyenesedtem. Az embereket veszély fenyegeti. Ha nem cselekszem, valaki megsérülhet.

Látván, hogy felálltam, a részeg rögtön felismerte bennem az alkalmas célpontot, hogy kitöltse dühét.

– Á! – bömbölte felém.

Megvetően végigmértem ellenfelemet. Elhatároztam, hogy ízekre szedem ezt a bunkót, de neki kellett támadnia. Hogy még jobban felbőszítsem, ajkamat összecsücsörítve, pimasz csókot leheltem felé.

– Hát jó! – ordította ugrásra készen. – Most megmutatom neked!

– Hé! – hallatszott ekkor egy hangos kiáltás.

Mindketten egy szikár aggastyánra meredtünk. Az öreg rám ügyet sem vetett, viszont sugárzó mosollyal fordult a munkás felé.

– Gyere csak ide! – hívta vidékies hanghordozással. – Gyere, diskuráljunk egy kicsit! – integetett hevesen.

A részeg harciasan megvetette a lábát a bácsi előtt, és a zakatolást túlharsogva kiáltotta:

– Mi a nyavalyáról akar diskurálni? Ha egy milliméternyit közelebb mozdítja a könyökét, olyat kap, hogy megemlegeti!

Az öreg tovább mosolygott.

– Mondd csak mit ittál? – érdeklődött csillogó szemmel.

– Szakét – tántorodott hátra a munkás –, de mi köze hozzá? – fröcsögte.

– Az jó – bólogatott az öreg –, nagyon jó! Tudod, magam is kedvelem a szakét. A feleségemmel minden este leülünk a régi deszkapadra. Figyeljük a naplementét, megnézzük, hogy fejlődik a datolyaszilvánk. Még a dédapánk ültette a fát, de a tavalyi zord tél nagyon megviselte. Mindenesetre jobban bírja magát, mint reméltem, kivált, ha figyelembe vesszük, hogy milyen sovány felénk a talaj. Gyönyörűek ezek az esték. – hunyorított a munkásra.

A részeg ködös tekintettel próbálta követni az öreg szavait, az arca lassan ellágyult, ökölbe szorított keze elernyedt.

– Igen, én is szeretem a datolyaszilvát…

A hang elcsuklott.

– Biztos nagyon csinos a feleséged – mosolygott az öreg.

– Nem – rázta a fejét a munkás –, a feleségem meghalt. – Egész halkan, a vonat mozgásának ütemére, zokogni kezdett.

Ahogy ott álltam jólfésült ifjúkén, az igazság bajnokaként, készen arra, hogy megmentsem az emberiséget a gonosztól, hirtelen nála is piszkosabbnak éreztem magam.

Közben a vonat utam céljához ért. Ahogy kinyílt az ajtó, még hallottam az öreg együtt érző hangját.

– Ej, ej, ez bizony nem könnyű helyzet. Na, ülj le szépen, és mesélj magadról!

Visszafordítottam a fejem, hogy utoljára szemügyre vegyem őket. A munkás elterült az ülésen, feje a bácsi ölébe hanyatlott. Az öreg gyengéden cirógatta csapzott, kócos haját.

Miután a szerelvény elhúzott, egy padra ereszkedtem. Lám, amit én izomerővel akartam elintézni, az szelíd szavakkal is megoldható. Ez az igazi aikidó, és a lényege a szeretet.

Egy japán fiú visszaemlékezése alapján

Erőleves a léleknek, 1993, 55-58.