Ezt mondd nekik: Életemre mondom – így szól az én Uram, az Úr –, hogy nem kívánom a bűnös ember halálát, hanem azt, hogy a bűnös megtérjen útjáról, és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz utaitokról! Miért halnátok meg, Izráel háza?

Ezékiel próféta könyve 33:11

1505 nyarán a fiatal Luther Mártont, amint éppen hazafelé tartott a mezőn, hatalmas vihar lepte meg. Egy villám közvetlenül mellette csapott le, mire ő fölkiáltott:

– Szent Anna segíts! Én szerzetes leszek!

Bár Szent Annát, a bányászok védőszentjét hívta segítségül (édesapja bányász volt), valójában a haragvó Istentől rettegett. Úgy gondolta, hogy bűnei miatt az örök kárhozat vár rá.

Szerzetesi évei azzal az erőfeszítéssel teltek, hogy valahogy kiengesztelje ezt a kegyetlen Istent. Így ír erről:

– Az éjszakákat átvirrasztottam, böjtöltem, imádkoztam, korbácsoltam és kínoztam testemet, hogy az engedelmesség parancsát betöltsem és tisztaságban éljek. Télen majdnem megfagytam a miséken. Ilyen balgatagon akartam testemet legyőzni a túlzásba vitt virrasztásokkal és fagyoskodással. A legszigorúbb télben is csupán egy ócska csuha volt rajtam, úgyhogy majd megfagytam. Minden erőm latba vetésével törekedtem arra, hogy saját jócselekedeteim révén nyerjem el Isten jóindulatát. Ezért nem ettem, nem ittam, s nem aludtam. Másoknak nem volt nyugtalan a lelkiismeretük s nem gyötörték magukat ilyen borzalmasan. Én azonban rettegtem a haragvó Isten ítéletének napjától és a kárhozattól.

Ma talán sokan éppen azért nem hiszek Istenben, mert az az Isten-kép, ami a köztudatban él, aki kegyetlenül megbünteti a bűnöst, és lesújt a vétkezőre, aki a betegségek és minden egyéb rossz okozója, nevetséges és egyszerűen nem létezhet. Se Luther, se a mai emberek nem ismerték, illetve ismerik a Bibliát, ami pedig egy egészen más Isten-képet tár elénk. Ahogy Ezékiel próféta is mondja, Isten éppen fordítva vélekedik az emberről, mint ahogyan azt általában feltételezik. Isten nem akarja az emberek kárhozatát, hanem azt akarja, hogy minél több ember üdvözüljön. Isten nem azt keresi, hogy mibe köthetne bele egy ember életében, ami alapján kimondhatja fölötte a kárhoztató ítéletet, hanem éppen fordítva, ő azt keresi, mi az, ami alapján megmenthető az az ember. Isten nem a pokol, hanem a menny Istene; ő nem az elvesztés, hanem a megmentés Istene; ő nem a kárhozat, hanem a megváltás Istene.

Mikor a fiatal Luther kolostori toronyszobácskámban Bibliája fölé görnyedve megértette ezt az igazságot, valami egészen különleges érzés fogta el:

– Úgy éreztem, mintha teljesen újjászülettem volna, s mintha tárt kapukon át magába az Édenkertbe léptem volna be.

Valóban, aki meglátja Isten valódi arcát – nem a haragvót, hanem a mosolygót – az békességet nyer a földön, és üdvösséget a mennyben.

Nézzünk ma reggel is ennek az Istennek az arcába!