-igaz történet-

Õszi hálaadó-ünnepre készült a gyülekezet népe. Elõzõ vasárnapon már elhangzott a hívás: "Jertek, adjunk hálát az Úrnak, jertek szent asztalához." Mindenki meghallotta a hívást, vagy legalábbis sokan meghallották, de Mihály gazda nem akarta meghallani. Õ nem érezte a hálát Isten iránt, pedig kenyere és bora bõven termett.

Megvénhedt édesanyja jó példával járt elõtte a kegyességben, az imádságos, templomos életben. Az anyai kérésre, könyörgésre, intésre Mihály gazda csak vad, gúnyos röhejjel válaszolt: "magának is az a pap beszélte tele a fejét, én azért csak a világ borát iszom, mert az több is, jobb is, gyógyítóbb is." 

Szép õszi verõfényes vasárnapra ébredt a falu népe. A hegyen épült kis templom harangja mintha a zsoltárt zengedezte volna: "Adjatok hálát az Istennek." A templom szorongásig megtelt ájtatos hívekkel.

Az úrasztala is meg volt terítve. Sokan mentek a hivatalosak közül, hivatalos volt F. Mihály is, de õ az elõzõ éjszakát a templom-utcai kis kocsmába töltötte vad tivornyák között, sõt a reggeli órán kiált a kocsma ajtajába és csúfondáros szavakkal illette a templomba igyekezõket.

Meglátja közöttük megvénhedt édesanyját is s õt se engedte tovább szó nélkül, amire a szegény vénasszony könnyes szemmel, reszketõ asszony csak ennyit mondott: "Mihály fiam, nem félsz az Istentõl?" Mihály gazda azonban -úgy látszik- nem félt, mert éktelen káromkodások után a kocsma ajtaját becsapva, vad ordítozások között tovább folytatta a dorbézolást. 

Odafenn a kis templomba a hálaadás oltára körül, csendes lélekkel buzgólkodtak a hívek, lent pedig a kiskocsmában a sátán megkötözött rabja, Mihály gazda éktelen ordítozások közt káromolta Istent, papot, Anyaszentegyházat s szinte eszeveszettül vitte lelkét az örökkárhozat felé.

Az italtól részegülten támolygott újra a kocsmaajtóba, éppen kilépett rajta, amikor az úrvacsorát vett gyülekezet népe a templomból jövet a kocsma elé ért. Ilyen szavakkal illette õket: No cimborák, hogy ízlett a vacsora? Mennyi bort kaptatok a paptól? Ugye keveset?

Ide nézzetek, egész üveggel a kezemben. Annyit iszok, amennyit akarok. Ezzel ajkához emelte az üveget, azaz, hogy csak akarta emelni, mert ebben a szempillantásban karja lehanyatlott, a telt üveg a földre hullott s õ maga élettelenül esett össze.

A megdöbbent emberek az elsõ ijedségbõl felocsúdva, orvosért szaladtak. Az orvos jött is, megvizsgálta Mihály gazdát, de már nem volt benne élet. Az orvos csak ennyit mondott: "Szívszélhüdés." A megdöbbent szemtanúk ezt suttogták: "Az Úr keze." 

Másnap reggel egy feketébe öltözött, síró vénasszony ment a parókiára, a tragikus véget ért Mihály gazda édesanyja. Reszketõ hangon, könnyek között mondta a lelkipásztornak: „Nagytiszteletû uram, húzassa meg a harangot, szerencsétlen fiam meghalt. Nagyon kérem ne tessék kiprédikálni õt. Tovább folytatni nem tudta, hanga sírásbafult.

Megvolt a temetés. Az egész falu népe ott volt a koporsó mellett, õszintén megsiratta Mihály gazdát, aki eltékozolta életét.

Nem volt helye a kiprédikálásnak hiszen, olyan nyilvánvaló lett, hogy az Úr keze cselekedett. 

Õry Lajos

Kis Tükör 1935 október