„És vezérel téged az Úr szüntelen, megelégíti lelkedet nagy szárazságban is, és csontjaidat megerősíti, és olyan leszel, mint a megöntözött kert, és mint vízforrás, amelynek vize el nem fogy.”

(Ézsaiás könyve 58. fejezet 11. vers)

Egy kollégám mesélte, hogy ismert egy atyafit, aki olyan életveszélyesen vezetett, – a gyorshajtás mellett rendszeresen átment a piroson, előzött akkor is, ha jöttek szemben… -, hogy mindenki rettegve ült be mellé az autóba. Pedig közben végig énekelte a hitünk énekeiből a 217-es számú éneket (ez volt a kedvence), melynek refrénje: Az Úr vezet, az Úr vezet…

S míg fejcsóválva megmosolyogjuk, nézzünk magunkba; Vajon hányszor teszünk mi is hasonlóan? Hányszor tulajdonítjuk vágyainkat Isten sugallatának? Hányszor mentegetőzünk azzal, hogy ’Isten akarta, hogy így tegyek’?

Miközben azt állítjuk, hogy az Úr vezet, semmivel és senkivel sem törődve gázolunk át az életen…

De akkor mit tegyünk, hogy valóban Isten vezesse az életünket? Vannak, akik azt mondják, ehhez át kell adni a kormányt az Úrnak, le kell mondani akaratunkról, minden vágyunkról, álmunkról, átülnünk az anyósülésre és hátradőlve végigszunyókáljuk az utat…

Ezzel szemben, ahogy a Szentírás példáiból is láthatjuk; a kormány, a szabad akarat a mi kezünkben van. Ő annyit kér, mint a GPS, hogy a cél elérése érdekében mindenben kövessük az Ő útmutatását.

Mérsékeljük a sebességet! Ne rohanjunk elébe a dolgoknak, mint például Ábrahám és Sára… Ne térjünk le se jobbra, se balra, amint Izrael népe tette a bírák és a királyok korában… Fogadjuk el, még ha nem látjuk is, hogy veszélyes kanyar következik, nem úgy, mint Jézus kortársai, vagy akár a mai, önmagát kereszténynek valló társadalom, akik a világos prófétai beszéd ellenére vesztükbe rohanva, csak esznek, isznak, házasodnak…

Isten nem kivenni akarja a kezedből a kormányt! A döntés a tied! S ha eddig rossz irányba haladtál, ha eltévedtél az élet gondjainak nagy útvesztőjében, akkor se félj! A mennyei GPS-en most még van újratervezés! Ha célhoz akarsz érni, fogadd el iránymutatását!