A juhtenyésztéséről híres Új-Zéland gyönyörű, zöld lankái mindenütt fehér juhoktól tarkállnak. Az évenkénti bárányévad idején kisbárányok ezrei jönnek világra. Sajnos némelyik elpusztul a születéskor. Sok anyajuh is elhull a bárányévad alatt; ellés közben pusztulnak el. A pásztorok, hogy az elárvult bárányokat megmentsék, azokat a kisbárányokat, amelyek elveszítették az anyjukat, olyan anyajuhok mellé teszik, amelyek elveszítették bárányaikat. Ez azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek első hallásra tűnik, ugyanis egy anyajuh nem akarja elfogadni és táplálni más bárányát.
Hogyan tudják a pásztorok mégis elérni, hogy egy anyajuh elfogadjon egy elárvult bárányt? Módszerük olyan ősi, mint maga a pásztorkodás. Az anyajuh elpusztult bárányát megnyúzzák, és ezt a bőrt ráhúzzák az élő bárányra, amikor az örökbefogadó anya mellé helyezik. Az anyajuh megérzi a bőr szagát, és sajátjaként fogadja az árva bárányt.
Az új-zélandi bárányévad arra emlékeztet bennünket, amit Jézus tett értünk a kereszten. Amikor János apostol azt írja a Jel 7,14-ben és 12,11-ben, hogy mi a „Bárány vére által" üdvözülünk, olyan kifejezést használ, ami az agrártársadalmak tagjai számára nagyon jól érthető.
Pál azt írja az Efézusiakhoz írt levelében: „Most pedig Krisztus Jézusban ti, akik egykor „távol" voltatok, „közel" kerültetek a Krisztus vére által. Mert Ő... lebontotta az elválasztó falat, az ellenségeskedést" (Ef 2,13-14). Jézus véréért Isten elfogad minket sajátjának. Egykor árvák voltunk, de most Isten örökbefogadott gyermekei vagyunk.
Kapcsolódó bejegyzések:
EGY KÖTEG RŐZSE /tanmese/
Fogd fel, és fogadd el
Világosság
KI A BŰNÖS ? /tanmese/