"... amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra; mert nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek."

János evangéliuma 16:13

– Az a gyülekezet baja, hogy nem értenek engem – mesélte nekem egyszer egy „besértődött” egyháztag, aki már évek óta nem járt a közösségbe. – Túlságosan beszűkültek voltak a hittestvéreim, és nem hordozhatták el azt a tudást, amit én akartam átadni nekik. De lesz majd idő, amikor vissza fognak gondolni rám, és sajnálni fogják, hogy nem becsültek akkor meg engem.

Ültem és hallgattam. Valószínűleg bármit is mondtam volna, nem ért volna semmit, mert kimondatlanul én is a „beszűkült hittestvér” kategóriájába tartozhattam, és mint ilyen, képtelen lettem volna szembeszállni azzal a nagyszerű tudással, amivel ez az egykori igehirdető rendelkezett.

Sajnos lelkipásztori pályafutásom során nem ő volt az egyetlen meg nem értett „zseni”, aki mindenkinél jobb hívő volt, mindenkinél jobban értette Isten dolgait, csak éppen a többiek – korlátoltságuk miatt – el nem hordozhatták őket. Bizonyára nem tudatosul ezekben az emberekben, hogy Jézus szavait idézik (János 16:12): „Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni”. Jézus is tisztában volt avval, hogy nem minden gondolatát lennének képesek megérteni tanítványai. De ahelyett, hogy ezen megsértődött, vagy ahogy ma mondják, besértődött volna – „ezek az ostoba tanítványok, nem is érdemlik meg, hogy tanítsam őket” –, megígérte nekik a Szentlelket (16:13a): „amikor azonban eljön ő, az igazság Lelke, elvezet titeket a teljes igazságra.” A „besértődött” egyháztagok és Jézus között az a nagy különbség, hogy míg amazok saját maguk körül forognak, csak saját érvényesülésük fontos számukra, saját tudásocskájukkal akarnak dicsekedni, addig a megváltó számára a többiek a fontosak, hogy ők megismerjék Isten üzenetét, hogy az ő megértésük növekedjen.

Van továbbá még egy nagyon fontos különbség az önjelölt tanítók és Jézus között, amire a bibliaszakasz második fele világít rá (16:13b-14): „mert [az igazság Lelke] nem önmagától szól, hanem azokat mondja, amiket hall, és az eljövendő dolgokat is kijelenti nektek. Ő engem [Jézust] fog dicsőíteni, mert az enyémből merít, és azt jelenti ki nektek.” Általában akik úgy gondolják, hogy egyedülálló és nélkülözhetetlen üzenetük van az emberek számára, és – ha akarják, ha nem – meg kell mindenképpen hallgatni őket, önmaguktól szólnak. Önmaguktól, mert saját magukat akarják ismereteik fitoktatásával dicsőíteni. A Szentlélek azonban nem magától szól, hanem Jézustól merít, nem magát dicsőíti, hanem Krisztust. „Újat” dolgokat tanít ugyan ahhoz képest, amit Jézus mondott földi szolgálata során (ezért vezethet „a teljes igazságban”), de nem „mást”.

Érdemes tehát e dolgokat végiggondolni. Amikor másoknak Bibliáról beszélünk, csak magunk körül forgunk, csak a saját ismereteink átadása a fontos, vagy odafigyelünk azok szükségleteire is, akikkel beszélgetünk? Amikor a hit dolgait magyarázzuk, magunkból merítünk, vagy Jézusból? Vajon önző vallásunk, vagy Krisztus-központú hitünk van inkább?

Hagyatkozzunk ma is az „igazság Lelkére”, ne hogy mi is „besértődött” keresztyénekké váljunk!