,,Az emberektől való rettegés csapdába ejt, de aki az ÚRban bízik, az oltalmat talál."

Példabeszédek könyve 29. fejezet 25. verse

A második században a laikus egyháztagok kivonultak a sivatagba, hogy ott éljék meg a hitéletüket. Igényük volt arra, hogy lelkileg kiteljesedjenek, és összekapcsolódhassanak az Úrral. Ezt nem tudták megtenni a gyülekezetekben, és az elöljárók pedig nem tudtak számukra olyan lelki eledelt adni, amely számukra segítette volna az elmélyülést. De mi adhat okot arra, hogy valaki inkább válassza azt, hogy egyedül éli meg a hitét, mint sem közösségben.

Ez teljes mértékben szemben áll azzal a kijelentéssel, amit Jézus mondott a tanítványoknak, hogy menjenek el széles e világra, hogy tegyenek tanítvánnyá minden népeket, vagy azzal, amikor Jézus így imádkozott: „nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem azt, hogy tartsd meg őket benne.

A mai reggeli szövegünk szerint vétkezünk akkor, ha mi az emberektől távol tartjuk magunkat, ha félünk tőlünk, ha bizalmatlanok vagyunk irányukba. Jézus mindenkinek bizalmat adott, és ez meghozta a pozitív eredményeit.

Nem ítélt el senkit, és nem mondta senkinek, hogy veled nem vagyok hajlandó tárgyalni. Még annak azt is a bizalmába fogadta, aki később elárulta Őt és halálra adta. Tehát ha az emberektől való rettegés csapdába ejt, az azt jelenti, hogy aki fél az emberektől azt rákényszeríthetik a bűnre.

 Nem tudom, hogy hányan tudnak azonosulni ezekkel a gondolatokkal, de úgy látom, hogy azok, akik önkéntes száműzetésbe vonulnak, nem lesz jobb a hitéletük. Kritikusabbak lesznek és kialakul az a nézőpont, hogy csak én tudom jól, mindenki más téved, majd szépen lassan fokozatosan az Istentől való eltávolodás fog bekövetkezni. Miért? Az ember, társas lény, közösségre lett megteremtve.

Jézus Krisztus ezt az üzenetet hagyja meg a tanítványoknak, hogy menjenek az emberek közé, és beszéljék el, és mutassák be a Mester szeretetét.

Legyünk megértőek, és bátorítsuk azokat, akik félelmükben, bizalmatlanság miatt ki vannak téve a bűn veszélyének!