„Az igaz ember elvész, és senki sem törődik vele. A hűséges emberek kimúlnak, és senkit sem érdekel. A gonosz miatt múlik ki ugyan az igaz, de békességre jut; fekvőhelyén megpihen, aki egyenes úton járt.”

Ézsaiás könyve 57:1-2 

Már másfél éve nagymama lehetnél, de a lányom most csak a meséimben találkozhat veled. Néha rám tör egy pillanat, és legszívesebben felvenném a telefont, tárcsáznám a számodat (nem tudtalak kitörölni a telefonkönyvből. Nem akartalak kitörölni onnan.), és beszélnék, és hallgatnálak. Kiönteném a szívemet, mert tudom, hogy te sosem ítélnél el, sosem vetnél meg azért, amit érzek vagy gondolok. Te nem akarnád "jobban tudni" a dolgokat, nem akarnál beleszólni, csak ottlenni, mert szükségem van rád. 

De nem vagy itt. És igen, néha még mindig kiszalad a számon, hogy ez nem ér, ez nem igazság. És mérges vagyok, és egyedül érzem magam, és várom, hogy végre gyógyultan hazajöjj a kórházból. És nem tudom, hogyan mondjam majd el neked, hogy most már tényleg nincs mit felvenned, mert mindent elajándékoztam. De ez a beszélgetés még várat magára. 

A hajmáskéri kereszteződés mellett már soha többé nem tudok úgy elmenni, hogy ne érezném a gombócot a torkomban, és legszívesebben kitörölném a fejemből a hospice kórházig vezető utat, de sajnos túl mélyre fúrta magát az emlékeimben. 

Mert jó voltál. Nekem a legjobb, és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy megugorjam azt a mércét, amit elém állítottál. 

Csendben mentél el, megbékélve Istennel, Aki veled együtt szenvedett a gyilkos kórtól. Mert Ő nem vett el tőlem. Mert nem Ő vett el tőlem. Az az átkozott betegség nem az Ő találmánya. A Gonosz ölt meg. A Gonosz, akinek csak az kell, hogy szenvedjen és pusztuljon mindenki. 

De Isten megmentett. Tudom, hogy megmentett, és egy napon majd újra találkozunk. És elmesélek neked majd mindent, és bemutatom neked az unokádat, és megkérdezem, hogy te mit éltél át akkor, amikor búcsút intettél. És ezután már soha nem kell majd elköszönnünk egymástól. Mert Isten Jó. Mert Ő megmentett. Mindkettőnket.